elidegenedtek tőle a szavak.

magára hagyták.

néhányan azért vele maradtak, csak hogy el tudja mesélni, miként hord a zord hajnali szél esőcseppeket az ablakpárkányra. miként veti le őket az ablakban lengedező virágok leveleire, s hagyja ott őket néma felkiálltójelként. "látod! én még most is vad dühömben sírok, de te már csak mosolyogsz!"

igen. csak mosolyog.

volt idő, mikor együtt sírt a szelekkel. az ő könnyei az ölébe hulltak. elhagyott, védtelen ölébe.

és akkor is virrasztott. a magányát őrizte. görcsösen.

most kisimult lelkét vigyázza.

s nem zavarja, hogy fogatlan szájából meztelen mellére folyik kávéja.

elréved az elmúlt órák lebegő boldogságán.

szép ez a viharos hajnal.