minap szó volt róluk, s ma éjjel jött el az ideje, hogy képre vigyem őket.
vannak élmények, melyek lencsén át, igazából nem is közelítik meg a valóságot.
jó, ez azért technikai, és tudásbeni kérdés is.
ám ezek hiányában is, a Dunaparton eltöltött éjjeli óra minden perce megérte.
amikor az embert elragadja egy látvány, egy élmény, nem számít, hogy alighogy túlélte a 16 órás műszakot, most pedig a lábujjai készülnek fagyhalált halni, s ujjai is dermedőben már, de még marad.
áll, és néz.
nem bambul, nem érdektelenül les ki a fejéből, hanem elkapja valami különös benső láz, valami megfoghatatlan izgalom, és az öröm, mely átjárja.
igen, mert olyat láthat, amit nem sokan.
a danka sirályok nem különösebben érdekes népség.
urbanizálódásuk a szennyvízhordalékfogyasztásban testesül meg leginkább.
a legtöbben csak a szemtelenségükre, a vijjogó hangjukra, és nem igazán szépségorientált mivoltukra gondolhatnak.
ám télies estéken, úgy hét felé, elkezdenek gyülekezni az Erzsébet híd felső ívein, ami a pilléreket köti össze, és szépen, megadott ritmusban egymás mellé telepszenek, de csak az egyik oldalra, a Szabadság híd felölire.
sok százan vannak, olykor valami különös jelre mind felreppennek, és szélsebes gyorsasággal, s vijjogva örvényleni kezdenek. néhányan pihenésképpen, vagy a szédülés ellen, a vízen ringatóznak, alig észrevehető, szürkés foltokat alkottva, hogy aztán ők is bekapcsolódhassanak majd a rajba.
hiába szeretném, nem tudom a fentieket képekben visszaadni.
ami idekerül, az is csak elkenődött részlete a valós látványnak.
éjjel egykor ennyit tudtam magammal hozni onnét: mint egy látomást.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.