A kanálisban lassan, ráérősen csordogált a piszkosszürke víz. A gyerekek élvezték a szünidő végtelen szabadságát. Naphosszat a vízparton őgyelegtek. Bár még csak tavasz volt, és gyakran esett az eső, de ezek a napok nagylelkűen a nyarak melegét idézték.
Sosem unták meg e kies táj izgalmait.
A szeplős arcú fiú lábait vízbe lógatva figyelte a nádas rejtett világát. Vonzották őt a titkok.
A sűrű biztonságos nádas közül olykor egy-egy meggondolatlan békasiheder úszott közelébe.
A pufók arca felragyogott, mintha csak erre várt volna, orvul lecsapott egy görbe botra szerelt hálóval. Csillogó szemekkel nézte, mint vergődik hálójában a zsákmány.
Gonosz tervet szövögetett. S mert mulatsága egyedül nem volt teljes, a kislány után kiáltott, ki viruló gólyahírt szedegetve a közelében téblábolt.
Az apró lila virágok lágyan lengedeztek kezében, amint futva bátyjához igyekezett.
Kérdő tekintettel nézett az őt szólongatóra, de mert választ a ki nem mondott kérdésre nem kapott, kíváncsian a fiúcska mellé telepedett.
A béka már mozdulatlan ott lapult az ócska hálóban. Dülledt szemekkel meredezett a világba, olykor mintha a kislányt nézte volna esdeklően.
Aztán előkerült a kisfiú féltve őrzött kincse. Egy fanyelű kisbicska. Nagyapjától kapta hetedik születésnapjára. „ Vigyázz gyerek, ez a szerszám nem játék! Csak óvatosan bánj vele, nehogy valakiben kárt ejts!” Hol volt már az intelmek világa! Rég elfeledte már.
Sötét ármány bontakozott a konok kis fejében -„Elevenen megnyúzom!”.
Épp úgy, mint nagyapja a szürke nyulakat. Egyszer megleste nagyszüléjét, amint a fészer ajtaja mögött gyakorlott mozdulattal körbemetélte a bundást. Először a nyakánál, majd a két mellső, majd a hátsó lábaknál. S egy rántás, s huss, máris ott vöröslött a tapsifüles inas teste. Tágra nyílt szemekkel nézte, mint ringatózik az állat, fejjel a föld felé lógva.
„ Gyere fogd meg! Vigyázz el ne ugraszd, mert kapsz!”- szólt erélyesen a kislányra.
„ Fújj, ez büdös! Én meg nem fogom!”- volt a nyafogós válasz.
„ Akkor majd egyedül!”- vont vállat a gyerek.
S aprólékos mozdulatokkal munkához látott.
Határozott mozdulattal fogta meg az ijedt, nyálkás állatot.
„ Vigyázz! A szemedbe fog pisilni!”- intette őt húga.
De mintha nem is halotta volna e szavakat, tovább tette dolgát.
Lábujjaival a fűbe szorította a hátsó két lábat, bal kezével az elsőket fogta.
Napfény csillant a penge élén. A kés lassan, de biztosan közeledett a béka hasához.
Halkan, sercegve szakadt a vékony bőr. Elővillantak az aprócska, rózsaszín belek.
Szegény szúnyogvadásznak valami furcsa, visító hang hagyta el tátogó száját. Sírt.
A kislány elszörnyedve nézte az eseményeket.
Döbbenetétől moccanni sem bírt, ám ezek a keserves visító hangok kirángatták őt a mozdulatlanságából.
„ Te állat! Hogy lehetsz ilyen kegyetlen! Mért bántod? Nem ártott neked semmit!”- Kiabálta sírva.
Hangos, gúnyos kacaj volt a válasz. „ Eriggy innen, te ijedős! De vigyázz, mert ha beárulsz, te is így jársz!”
Aztán visszafordult , s tovább nyúzta, tépte a békát, míg csak mozdult.
Szíve gyorsabban dobogott. Valami furcsa, ismeretlen, bizsergős érzés öntötte el, amint a vergődő testet nézte.
Egy magas rezgőnyárfa tövében a kislány még mindig zokogott. Nem tudta kiverni fejéből a látottakat.
Attól a naptól kezdve, ha csak tehette kerülte bátyját.
Megérezte annak vad, pusztító indulatát, könyörtelenségét.
Az évek gyorsan követték egymást. A kislányból szép sudár fiatal lány lett.
Már egy ideje a közeli tsz-ben dolgozott. Nem akart már tovább otthon lenni.
Az évek alatt meggyűlölte férfivá érett testvérét, s azóta a rettenetes kanálisparti nap óta kerülte. Számtalan kegyetlenségének volt még szemtanúja. A gyilkos indulat állandóan ott csillogott azokban a sötét szemekben.
Érezte, egyszer nagy baj lesz még. Félt az éjszakáktól. Álmában néha egészen tisztán látta a pengén meg-megcsillanó fényeket. Látta, amint hidegvérrel sújt le a hideg fém.
A fiatal férfi mogorva, durva ember lett. Lépten nyomon belekötött mindenbe, élőbe, élettelenbe. Egyre jobban kerülték őt a falusaik.
Idős szüleinek sok keserves évet okozott, de mert szerették fiukat, remélték, idővel majd megváltozik. Mást nem tehettek.
Aztán egy enyhe őszi napon, szüret idején bekövetkezett a baj.
A sorok között ott hajladoztak az asszonyok. Szaporán teltek a vödrök. Térültek, fordultak a férfiak, ám így is alig győzték hordani a roskadásig megrakott puttonyokat.
Két fiatal leány térdig felhúzott szoknyával tapodta a bornak valót. Nagy tisztességnek számított ez a munka. Igyekeztek is hát becsülettel tapodni. Lábujjaik közt cuppogott a massza, s fojt az illatos, szederszín lé.
A férfi egy fa mögül magbabonázva nézte őket. Különösen azt a sötét hajú, piros arcú lányt.
Fejében új gondolatok kavarogtak. Csak valahogy magához kéne csalogatni azt a fekete hajú szépséget.
Testét elöntötte valami ismerős, furcsa érzés. Megborzongott.
Ebédidő környékén már ott sündörgött a lány körül.
Beszélt hozzá, valami furcsa titokról beszélt neki. Igyekezett a bizalmába férkőzni.
A lány halotta a szóbeszédet, tudta, távol kellene tartania magát ettől az ijesztően csillogó, szempártól, de kíváncsisága, s a titok vonzása legyőzte óvatosságát. S egy újabb pihenő idején követte a férfit, ki egy roskadozó pincéhez vezette őt.
Az ajtó nyikorogva, lassan tárult fel előttük. Orrukat dohos, nehéz szag csapta meg.
Kezüket a fal repedezett oldalát tapogatva, lassan lépkedtek a rogyadozó lépcsőkön.
Egy gyufa sercent. Lángja gyér világot adott. Szemük lassan szokta a félhomályt.
A lány szaporábban vette a levegőt. Gyomra reszketett, de hangja nem árulta el félelmét. Odalent hordók sötétlettek. Szótlanul követte a férfit, egészen a pince mélyéig.
Balsejtelme mind inkább erőt vett rajta.
Aztán hirtelen kialudt a láng. Korom sötét lett. „ Gyújts világot!”- szólt kérlelőn, ügyelve, nehogy hangjából a félelem kihallatsszon. De a férfi nem szólt, csak hirtelen átfogta a lány derekát. Szorosan magához rántva őt. Vad vágyai tovább űzték. Ajkát a lányéra szorítva, elnémította.
Hiába vergődött a szerencsétlen teremtés, nem tudott az erős szorításból menekülni.
Szeme ijedten meredezett a sötétben, kiutat keresve. Érezte az orrába csapódó pálinkaszagot.
Hirtelen valami hideget érzett a hátán. Combjain idegen kezek matattak, kíméletlenül utat törve maguknak egyre feljebb. Mellén érezte az éles fogakat. Kiserkent vére tüzét érezte. Teste vonaglott a borzalom alatt.
Minden erejét összeszedve szabadulni igyekezett, de esélye sem volt.
Mintha olajat öntenének a hamvadó tűzre, úgy csapott fel a férfiban az indulat.
Dühe nőttön nőtt. Nem tűrte, ha ellene szegültek.
A nyirkos földre döntve a vonagló testet, súlyával szinte odaszögezte azt.
Övének csatját sietve oldotta. Egy gyors mozdulattal letépte a puha alsóneműt.
Kegyetlen, torz vigyorral az arcán befogta a remegő ajkakat, végleg elnémítva ezzel a lányt.
Egy mély, torz sikoly még elszökött. Éles fájdalom járta át a lány ölét. Gyönyörű fekete haja ziláltan arcába omlott. Nem adta fel, egyre inkább menekülni vágyott.
A szégyentől, a kínoktól, a világból.
Valami különös melegség járta át, amint teste alatt érezte a másik test gyötrelmét.
Aztán egy rándulás, és a lány nem mozdult többet. Eltépett ruhája derekára csavarodva nem védte már. Hamvas testét már nem kínozták a szörnyű fájdalmak.
Már nem halotta az elégedett szuszogást, a kéjes sóhajokat.
Szemét erős napfény vakította, amint kilépett a pince vaksötétjéből. Gondosan húzta be maga mögött a rozoga ajtót.
Ruháját gondosan megigazította, leszedte róla a rátapadt pókhálókat.
Lassú léptekkel megindult a szüretelők felé. Halkan, elégedetten fütyörészett.
A többiek ügyet sem vetettek rá. Mentek a dolguk után.
Csak egy kék szempár követte őt. Balsejtelem gyötörte a figyelőt. Furcsának, ismerősen ijesztőnek találva a férfi viselkedését.
Húgát nem hagyta el a rossz érzés. Sötét gondolatok jártak a fejében. Időnként közelebbről halotta a füttyszót. Megborzongott. Hideg verejték lepte el.
Aztán váratlanul a férfi elé toppant. Belenézett annak villogó, sötét szemébe.
Elborzadt attól, amit ott látott. Látta már máskor is ezt a tekintet.
A felismerés megtántorította. Tudta, a gyilkolás tüzét látja lobogni.
