Már napok óta nem esett. Igaz, most már nem is hiányzott. Aratásidő volt.
Asszonyok, férfiak hajladoztak a falutól távol eső határban.
Alakjuk lidérces látomásnak tűnt messziről, ahogy a forróságtól reszkető levegőben szinte elváltak a földtől.
Pedig a munka dandárja igencsak odaszögezte őket.
S a kemény munka ereiket dagasztotta, a perzselő hőség bőrüket cserzette, hajlataikba ágyat vetett a felzaklatott gabona finom pora.
A nap még késő délután sem kímélte szegényeket.
A férfiak erős karjaikkal könnyedén emelgették hosszú ágú villáikat. Kérges kezük már szinte öntudatlan mozdult. Rakták a kévéket szépen, sorban egymásra. Már számolatlan tornyosultak mögöttük a sárga halmok.
Olykor egy-egy könnyű szellő magasba kapta a vékony szalmaszálakat. Ledér táncukban nem gyönyörködött senki, s ebbéli bánatukban vigasztalan hulltak az emberek nyakába.
Gyorsan haladt a munka. A kazlak tetején állva egy ember igazgatta, kettő pedig lentről egymást váltva adogatta a kötegeket. Összeszokottan dolgoztak a csoportok, de hiába volt a nagy igyekezet, maradt munka bőven az elkövetkező napokra is.
Körülöttük asszonyaik serénykedtek. Szorgos kezeik alatt sűrűn szaporodtak a kötegek. Hosszú nyelű gereblyékkel egyre másra húzták a rendet. Időnként egy-egy tikkadt pacsirta repült el felettük, mintegy szemmel tartva őket.
S nap végeztével az aratók súlyos némasággal, elnehezült testtel baktattak hazafelé a poros, göröngyös úton.
A nap már ölelni készült a horizontot, mikor beértek a faluszéli roskatag, fehérre meszelt vályogviskók sorába.
Egy vékonyka, szótlan szőke asszony maradt utoljára. A nyári hőség ellenére is feketében járt. Óvatosan csukta be maga után a töredezett lécű kertkaput. A mozdulattól lehullni készült sötét vállkendője, de előtte még lágyan ölelte meg karcsú derekát. Mintha régvolt ölelést idézne a kemény, durva anyag.
Pedig már oly rég nem érezte senki ölelő karjának melegét. Özvegységben nevelgette kicsinyke gyermekeit.
Mezítelen talpa alatt engedékenyen hajlottak az eső után meredező sárguló fűcsomók.
Nagyot sóhajtva lépett az alacsony pallatú, sötét konyhába, hová még délidőben is alig süt be a nap. Tekintetét hosszasan körbejártatta a helyiségben.
Az ajtó nyikorgására nagyobbik lánykája libbent elő a benső szobából, ujját ajkára téve jelezte: alszanak már a kicsik.
Míg az asszony újramelegítette a leves maradékát a sparhelt töredezett vaskarikáján, leánykája mesélt a nap eseményeiről. Hamar mondandója végére ért.
Édesanyja hálásan simogatta törékeny vállait, majd nyugovóra küldte őt is.
Ő maga a másnapi ebédnek valóhoz látott. Óvatosan ült rá a nyegledező sámlira. Megszokta már, hisz hosszú hónapok óta nincs, ki megjavítsa a ház körül elromló tárgyakat. Neki magának pedig már ereje sem maradt erre.
El-el révedő tekintettel nézett maga elé. Arcát lassan ellepte a valaha volt szép napok emlékének párája. Ura halála óta nap nem tért úgy nyugovóra, hogy meg ne siratta volna közös életük emlékeit.
S ezzel együtt újra, meg újra átélte az átsiratott éjszakák, az átaggódott nappalok végtelen sorát.
Még most sem tudta, valójában mikor is ütötte fel fejét otthonukban az az ismeretlen kór, mely egyre csak sorvasztotta azt az erős férfitestet, s neki mindazt tehetetlenül kellett végignéznie.
Olykor még most is érezni vélte ujjaiban a lázban égő test vonaglását.
Ilyenkor szinte önkéntelenül kelt fel, hogy a mázas lavórban enyhet adó, hideg kútvizet vigyen a lesötétített szobába.
Aztán hirtelen magához tért, és hozzálátott mosogatni. Dolga végeztével benézett a szobába, hol gyermekei szuszogtak békésen. Ágyuk fölé az esti holdfény egy kereszt árnyékát rajzolta.
Nézte, nézte az élettelen, megfeszítetett testet. Monoton hangon rebegte el szokásos esti imáját, majd ágyba bújt. Mély álma hirtelen lepte meg.
Hajnalban kisfia nyöszörgése ébresztette.
Álomittasan vánszorgott a rácsos kiságy felé. Hűvös kezét nyugtatólag a kisgyermek fejére tette, s a kicsi mintha megérezte volna a biztonságot, pillanatok alatt valóban újra békésen szuszogott tovább.
De ő már nem feküdt vissza. Az aprócska konyhában lemosta arcáról az éjjel ráncait.
Csendben tüzet rakott a sparheltben, majd felrakta az az napra való ebédet.
Míg az étel főtt, kiment az istállóba. Enni adott soványka tehenüknek, majd megfejte. Becsülte a jámbor jószágot. Néha halkan beszélt is hozzá. Máshoz szólani sem igen volt már kedve.
Aztán nyakába terítette vállkendőjét, s a kertkaput becsukva, elindult a viskók közül kivezető úton.
Elsőként ért a tarlóra. Nem várt másra, munkához látott.
Észre sem vette, hogy a többiek is lassan megérkeztek. Tette mindenki a dolgát.
Ebédidőben csendben falatozott a szalmakazal árnyékában.
Csak mikor a kannáért nyúlt, hogy igyék, vette észre az újonnan jött embert.
Hirtelen döbbenet ült ki az arcára. Azt hitte, álmot lát.
Az urához megszólalásig hasonlatos férfi állt mellette. Szíve nagyot sajdult, de szó nélkül sarkon fordult. Még csak nem is biccentett felé.
Hazafelé még inkább lemaradt a többiektől. Egyedül kívánt lenni.
De az idegen, mintha tudomást sem venne szándékáról, nem hagyta magára. Szótlan bandukolt mellette.
S így ment ez még napokon át.
Tetszett az asszonynak, hogy a férfi nem tolakodó, s nem akar mindenáron beszélgetni. Már a nevét is tudta, de beszédbe nem igen merültek.
Ám egy hűvös, esős reggelen aztán megfordultak a dolgok. Már szinte vágyott a férfi halk, nyugodt hangjára. Restellte is magát érzése miatt.
Lassan, titokban bontakozott szívében az új szerelem, s ezzel együtt, bár ő maga nem vette észre, kivirult. Beszédesebb most sem sokkal lett, de arcának pírja, tekintetének fénye jelezte, nagy változások mennek végbe benne.
A férfit is vonzotta ez szótlan, szőke asszony. Az ő szíve is lázban égett már.
S mert az idő nem sürgette őket, hagyták, hogy minden úgy történjen, ahogyan az kell.
Esztendőre rá, hogy először meglátták egymást, csendesen megesküdtek a falu aprócska templomában.
A kisebb gyerekek örömmel fogadták a férfit. Ők már alig is emlékeztek apjukra.
Csendesen, békésen éldegéltek.
Most már volt, ki megjavítsa az elromlott tárgyakat, játékot készítsen a kicsiknek.
Az évszakok csendben váltották egymást.
S egy új tavasz hajnalán az asszony elérkezettnek látta az időt. Negyedik gyermekével volt viselős.
Félt, mert az előző vajúdásai is megkínozták gyenge alkatát.
Az utolsóba majdnem bele is halt. Csak a gyakorlott vén bába mentette meg őt. Így is napokig gyermekágyi lázban égett.
Ideje elérkeztével épp nem volt otthon senki, kit bábáért küldhetett volna. Ura a gyerekekkel vasárnapi misére ment.
A rátörő fájdalmaktól fogyatkozó erővel tiszta lepedőt terített az ágyra, s vizet tett forrani.
De hirtelen ledöntötte őt egy újabb roham. Kezével támasz után nyúlva bevonszolta magát az ágyba. Szinte már aléltan zuhant rá. Nem is érezte, ahogyan egy vastag, vörös csík megindul a combján lefelé. Gyötrelmeit az üres szobának sikoltotta. Vergődése nem tartott túl soká. Vékonyka sírás töltötte be a szobát.
Aztán csend lett. Az asszonynak még volt annyi ereje, hogy maga mellé vegye újszülöttjét, de a kimerültség végleg legyőzte. Szeme becsukódott. Mellén a pihegő, ráncos csecsemővel az ájulás karjába zuhant.
Sokáig tartó csend ülte meg a szobát. Az újszülött is csak pihegett.
Aztán léptek zaja, és kutyaugatás verte fel a ház nyugalmát. A szőke asszony ebből már semmit sem hallott.
A gyerekek kint maradtak az udvaron játszani. Ők nem is sejtették, új jövevény van már a házban.
Apjukat a konyhába érve rossz érzések fogták el. Máskor az asszony elébe sietett. Valami furcsa, belső parancsra hallgatva, óvatos léptekkel ment a belső szobába. Szeme még nem szokta a félhomályt, de a vékonyka sírás azonnal megütötte fülét.
De aztán váratlanul megtorpant.
Az ágy széléről lelógó fehér lepedőn vöröslő foltokra esett tekintete. Látta már a picinyke, rongyba bugyolált testet is.
De nem érzett örömöt. Döbbenten nézte asszonyának halovány arcát, csukott szemhéjának mozdulatlanságát.
A levegőben terjengő édeskés vérszag már átitta az egész szobát.
Zokogva rogyott az ágy szélére. Fejét a nő kezére hajtotta, de arcán végigfolyó forró könnyein át is érezte, az már jéghideg. Keserű dühe minden erejével ordított a megfeszített, falon lógó testre: de hát miért?
