Anyámlánya

buja, vad szirmaikból vetett ágyon elmerengni.

mámorító illatuktól bódulttá lenni, s feledni mindent.

csak ez vágyam vagyon most szerényen nékem.

vagy nevezhetném netán másnak is?

a magam részéről aligha.

egyetlen egy dolog, ami talán "pozitív " az egészben, az a teljes egyetértés, ahogyan megszavazták a törvényjavaslatot.

370 igen

   0 nem

   0 tartózkodás /386 képviselő tevékenykedik mostanság/

ezek szerint ezentúl, a humángenetikai adatok kezeléséről szóló törvény alapján majd a munkáltatók is kérhetik a munkavállalók genomjainak adatait.

jelen helyzetben már a kutyát sem érdekli, hogy 2004-ben még volt egy arra vonatkozó kitételi javaslat, hogy ezen adatok miatt nem érhet senkit hátrány.

hajjaj! mily régen is volt ez!

azt a részt nem is boncolgatnám, hogy így, mi, ezen államnak polgárai, s egyben fentiek munkáltatói, akár elsőként élhetnénk majd ezen jogainkkal, és hozhatnánk most már akár a törvényileg általuk megszavazottak alapján reájuk nézvést nem igazán kedvező döntéseket.

inkább az a hatalmas ellentmondás érdekel, hogy amikor esélyegyenlőségről, meg diszkriminációtól mentes eljárásokról beszélnek, akkor valójában miről is bocsájtkoznak bizonyos platformokon szónoklatokba?

mert van úgyan a harmadik fél beleegyezésének lehetősége, de gondoljunk csak bele, ha egy álláshoz ezt kérik, akkor azért önérzet ide vagy oda, gyorsan eldől a kérdés.

a gyerek enni akar, a hitelt fizetni kell, és még a gyógyszert is be kéne venni valamiből este.

akkor van-e választás?

éppúgy, mint a kamerákkal megfigyelt munkahelyi egységek ellen is hiábavalóak a morális berzenkedések. ez van, oszt kész.

aggaszt az a fajta ellehetetlenülés, ami ennek következtében nagy eséllyel sokak életébe beköszönt.

hiába a briliáns koponya, ha szervezete hitvány, és nem kalibráltatott évek számaiban GDP szerint elegendőnek?

azoban ha teste fitt, és örökéletűnek ítéltetett, nyerő figura. dacára a pihe-puha ajkaiból elővillanó gazvágószerszámnak.

de legyenek ezek csak szélsőséges esetek.

nem kívánnék abba a paranoid következtetős utcába besétálni, hogy valamiféle megalapozott érdekösszefonódások vannak a háttérben.

kocsma + parlamenti döntés = aggodalmait kezelni nem tudó munkát vállani akarók italforgalmazó egységek látogatásainak látens mennyiségnövelési törekvése > ezen egyedeken szerzett haszon risztelése.

és ugyanez levezethető gyógyszergyárakra /kivált a szorongásokat enyhítő szekcióra/.

stb., stb.

beteg egy nemzet vagyunk!

erről a dallamos szóról eleddig még csak lövésem sem volt.

aztán egy látogatás alkalmával kezembe kerülő magazin színes hasábjairól egy kamaszkorba visszanyúló, mosolygós arc nézett vissza rám.

s mi köze a tingatingának egy női magazinról rámvillanó tekintethez, mely pillanatok alatt visszarántott az időben?

nos, a szálak igencsak érdekesen keverednek: kollégium évek anyai gyerekorvoslása, sihederkori barátságok, majd futó, felnőttkorszakos együtt töltött órák.

és egy közös barátnő.

aztán viharsebesen fény derült a tingatingára is, mely Tanzánia különös világába vezet, festett képeken át.

május végén pedig már Pesten is láthatóak lesznek a Fészek Klubban, egy héten át, majd azt követően Baján.

egy kis időutazás, ahol ennek a böhöm nagy teherautónak is látható a lightosan kilósra gyúrt makettja.

sikoltozni tudnék /ha tudnék egyáltalán, legfeljebb csak hörögnék, mintahogyan szempillátrebegtetni se, csűcsörítgetninegédesen megaztán pláne nem. szóval nem tudok én semmit se/  önmagamtól.

a rácsokon átsütő napfény sző pazar sávokat, mikben a porszemcsék vad orgiában hemperegnek, én meg bámulok kifelé. a rácson, meg a szemüregeimen.

jesszus! ezt lélegzem be?

nem elég a szmog, meg a füst?

a kínjaim ott torkollnak a végtelenbe, amikor egy ember se mozdul. se le- se fel.

persze ilyenkor egy fia könyv nincs a hátizsákomban!

marad hát a net.

na, itt találtam ezt.

és tetszett, mert bár zsírparaszt stílben nyomja a fazon, de azért a lényeget nem sikerült eltitkolnia. / egy posztnál nem ám feladni!/

hányszor, meg hányszor hangzott el: MIÉRT???

ki, és miért bűnhődik?

hol lettek a dolgok elrontva?

kinek volt hatalma a sors felett?

mert lehet az embernek bármekkora privát érzelmi nyomora, de mindezenközben is tisztában kell vele lennie: ő számít kiváltságosnak, még akkor is, ha a többséghez tartozik, csupán azért, mert reá nem róttak terhet az égiek.

lehet-e annál nagyobb szerencse, mint egy egészségesen született gyermek?

mert hirdessék mégannyira is fennhangon az esélyegyenlőséget, nem hinném, hogy azok a szülők, kik beteg, fogyatékos gyermeket nevelnek, ezt úgy istenigazából valaha is éreznék.

az, hogy szentelnek nekik egy napot? szép, csak édeskevés.

pártolandó mindaz a kezdeményezés, ami feléjük irányítja a társadalom figyelmét, de botorság lenne elhinni, elég csupán ennyi.

marad még sokszáz nap, mikor már csak egy mosoly is elég erőt adhatna a továbbhoz, az álmokhoz, egy-egy plusz lépéshez, újabb, és újabb túlélt naphoz.

néha évek is elmúlnak anélkül, hogy észrevennénk őket.
aztán meg szinte szédítő sebességgel rontanak ránk.
egymást érik a „miért”ek, és „hogyan”ok megnemválaszolható kérdései.

soha nem szerettem volna jósnőnél kutakodni a jövőm iránt. nem szeretném ismerni sem a zuhanásaim mélységeit, sem a szárnyalásaim magasságait.
legyen minden csupa titok, s rejtély.

amiként elért hozzám ez a verseskötet is, magától a szerzőtől dedikálva. ugyan könyvünnepi események zajlanak a Millenárison, ez az eset nem ott történt. az túl profán lett volna.

egy éjbe hajló órán, néhány vendég közt ült egy ismeretlen. időnként jöttem-mentem köztük, mindenféle rendszer nélkül.

az egyik asztalon észrevettem egy könyvet.
a szituációban talán kevéssé tolakvónak tűnően, váltottunk pár szót. egy másik szerző kötetét említettem, mire ő belenyúlt a táskájába, és kiemelte azt. épp aznap kapta. 
s az érzésem, hogy ő maga is elsőkötetes, igazolást nyert általa. bár volt utalás könyvének utószavában életének egyik helyszínére, a sok utcanév közt miért pont az az utca jutott eszembe, ami mellett lakik, magam sem tudom. az sem ad minderre magyarázatot, hogy ugyanazon nagyváros lakója voltam évekig, hiszen korábban még csak nem is halottam felőle. de megfejthetetlen marad az is, hogy miért ott, és akkor találkoztunk. múló pillanatokra, hisz épp csak betértek, s talán soha nem jő vissza.

arra meg végképp nem tudnék magyarázatot adni, miért egy olyan költővel sodort össze a véletlen (bár tudjuk, azok nincsnek), ki szintúgy nem érzi szükségét a nagybetűknek.

de általa egy kivételes pillanattal, s vele egy újabb titokkal lettem gazdagabb.

na, most ha bárki azt mondaná, túlzásba estem - hát Istenem, inkább, mint kolerába!- igaza lenne.

de hát van mit bepótolnom.

közel két évnyi abszolúte passzív, vegetációs élet után végre újra a régi ütemben dobol az agyamban: menj, nézd, élvezd!

és hála az alkotóknak, van is mit bőven. na, meg a hely, mint lehetőség sem mellékes, mert Pesten ugye csak az nem esik hasra a művészetekben, aki épp repülővel húz át felette.

hogy mikor mit nézek meg, az erősen szubjektív: amiről úgy érzem: kár volna kihagyni.

meg persze éppen még látható is, lett légyen az kiállítás, film, vagy előadás.

nem kevéssé jellemzően az intellektuális infantilizmussal megközelített szituációkat is kedvelem, de azokban ritkán van részem, s kevéssé művészi atitűddel tüzdeltek.

szóval, van itt egy kiállítás, "Misztikus India" címmel, ami a Hopp Ferenc Múzeumban tekinthető meg még május végéig, aztán majd magát a névadót láthatjuk a használati tárgyain, szobarészletein keresztül.

akinek kicsit is közel áll lelkéhez a kelet varázslata, talán sajnálná, ha kihagyná.

maga a film ( 20 perc ), amit a két Brunner hölgy életéről bemutatnak, már önmagában is csodálatra késztet.   

 a hátsó kertben látható pazar kapu elemeit maga Hopp Ferenc küldte haza, és ennek a kivételes ajándéknak köszönhetően, eredeti építőanyagok alapján készült el.

ezeket láthatod

a partvonalról nézve szédítő volt az a zsongás, színorgia, ami a felvonulást kísérte.

rám ugyan nem számíthattak, mert épp aznap reggel ( remek stílusérzékkel) szervízeltettem végre 2 évnyi kényszerpihenő után a cangámat ( még nincs kész ), de az élményről így sem mondtam le.

voltak ott mindenféle csodabogarak

elő- és utánfutós "versenyzők" ;

elnézve a képeket, kicsit belemerülni egyikbe-másikba, szinte megfogható az az aggódás, amit Juhász Gyula érzett egykoron Gulácsy sorsa felett.

a téboly menekvés. s olykor megnyugvás is egyben.

csak kívülről tűnik ijesztőnek.

a tehetetlenség marcangolóbb, mint maga az értelem homálya.

így érzett a költő is.

GULÁCSY LAJOSNAK

Lajos, elér-e hozzád még a hangom,
Mely úgy remeg, mint nyárfák estelen,
Ha rajtuk ring az alkonyi harangszó,
S rájuk ragyog a csillagszerelem,
Elér-e hozzád hangom, a szivedhez,
E nagy, bíbor virághoz, mely beteg,
És az agyadhoz, mely — ó, drága serleg! —
Gyász és nyomor borával telve meg!
Elér-e hozzád hangom, a naív, bús
Juhászkolomp a végtelen teren,
És fölver-e egy percre álmaidbul,
Melyekben nincs már többé értelem?

Ó, értelem! Hogy tudja ezt a többi,
A kalmár, börzés, a kalóz, betyár,
Csak okosan, csak adni, venni, ölni,
Törvényesen, míg az idő lejár.

Csak enni, nőszni és álmodni néha,
De óvakodva, mert itt élni kell,
Potom a szépség, és művésze léha,
Csak egy a mentség, egy csak: a siker!

Lajos, emlékszel, amikor először
Kerített össze minket alkalom,
A boldogságos, békés délelőttön
Gauguinnek száz lázálma a falon?
A sárga fényben a kövér banánok,
S a sárga tájon barna emberek,
Az elveszett Éden, mely fájva fájón
Bennünk zokog, ujjong, ragyog, remeg.
S a furcsa bálvány, szent fából faragva,
Mosolya sír, és bánata mosoly,
Önarcképem! — mondottad, és a zajban
Kacajod bongott, mint ha szél dobol!

Lajos, emlékszel, Váradon, tavasszal
A kis csapszékben, hol Watteau lakott,
Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappal,
S tegnapnak láttad már a holnapot.
A Köröst néztük, és láttuk Velencét,
A kávéházban Goethe ült velünk,
Esengtük Grandet Eugénie szerelmét,
A csillagot kerestük, mely letünt.

A csillagot kerestük... merre is vagy,
Hisz még nem hullottál az éjbe le,
Még ég fölötted estenden a villany,
Még mérik, lázad nő vagy sűllyed-e?
Lajos, hiszen mi voltunk már azóta
Ott is, tudod, nem mondom, fáj a szó...
Ahol ketyeg a lélek, mint az óra,
De nem mutat időt, irtóztató.

Te ott maradtál, hallom, jobb neked már,
Mint ez a másik, józan, gaz pokol,
Hol gond, ital, nő, robot és a seft vár,
S a legszebb vágy legrútabban lakol.
Te ott maradtál: téren és időn túl
Sétálsz a kertben, csillag s híd alatt,
Nem hallasz már ugatni szűkölő bút,
S nem látod a halált, amint arat,
A mosolyt, melyet festett Lionardo,
Nem látod a nőn — csöndesen halad
Agyadban, mint a Léthe, mint az Arno,
Az örök semmi a vak nap alatt.

Nincsen remény, s te nem tudod. Szelíden
És finoman — hisz művész vagy, Lajos —
Babrálsz a párnán ujjaiddal. Az Isten
Legyen irgalmas. Ó, csodálatos
Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda,
Alázatos, hű, tőled nem kiván
Már e plánéta semmit, és a holdba
Nakonxipán vár már, Nakonxipán!

 Juhász Gyula

tele a világ Fazonokkal.

nekem igazából azok jönnek be, akik valami különleges, színes dolgokat teremtenek maguk körül.

nincs bennük amúgy semmi hivalkodás, csak úgy matatgatnak, saját kedvükre.

persze először jön a rácsodálkozás, aztán meg a tiltakozás, mert nehogy már valami szabálytalan agyú fazon terelgesse az ízlést, meg a formát.

néhányan nem átallanak hegyet építeni.

persze házat lehet, na de hegyet?

jó, jó! nem a Csomolungma magaslatainak babérjait hajlítgatják, de azért a 30m is 30m.

persze volt előtte ujjgyakorlat is.

anno, mikor még égikalandorként jött-ment a világban, úgy nagyjából 20 éve, balszerencse érte: lerobbant a légijárgánya. ő meg ahelyt, hogy szervízest hajkurászott volna a sivatagban, lapátnyelet fogott, és ha már ottragadt, összedobott egy hegyet.

csak úgy, kedvtelésből. igaz, a gyenge kötőanyag miatt ez 4 év után homökösszeomlásban végelgyengült, de nem adta fel.

épített egy másikat.

ami ellen azért ismét volt erős tiltakozás, meg riadalom miatta, meg lebontási szándék, de a helyi erőknek, meg azok összefogásának köszönhetően, tovább virul.

sőt! 2002-ben nemzeti kiccsé avanzsált.

Leonard Knight (1931) közben sem volt fantáziátlan. 1983-ban vett egy kimustrált      ( 1937-es évjáratú) tűzoltóautót, majd toldotta-foldotta, szépen kipingálta, s ha már olyan jól sikerült, el is éldegélt benne vagy 20 évig.

s a második ilyen lakóházautóját már ajándákba kapta a Knight-funoktól.

mert bár háza is sk. és saját, mi lakájos is, tele színekkel, virágokkal, meghökkentő formákkal, de ő akkor is ezekben a guruló szerkezetekben érzi igazán jól magát.

mert valójában lövésem sincs, miért épp ez, az évekkel ezelőtt látott dráma jutott most eszembe.

persze lehetne utalás a mellettem elhaladó emberek tekintetében is, vagy csak kicsit elüldögélve, önmagam megfigyelését követően is.

a darab tetszett, hiszen másként nem is emlékeznék rá /a rosszakat önmagam iránti ódaadó tapintatból elfelejtem/, és nem csak az előadás helyszínéül választott meglepő körülményeknek, díszleteknek köszönhetően.

egy kis nyomozati anyag áttekintése után látom ám,

honnét is adoptálták azt a megrázó élményt nyújtó darabot.

míg el nem háljuk éjszakáinkat a ZP-s openig, tán még majd ezt is megnézhetjük itten:

2008.04.12. szombat, 22:59.

s hová bizton állíthatom, érdemes odapillázni, ezeket meg vétek volna kihagyni 

eddig azt hittem, vonzódom a mosolyhoz.

s az érzéshez, mi ez által keletkezik:

az oldott gondtalansághoz, a könnyed léleklebegéshez, a retinapettinghez.

a mosoly szebbé, nyitotabbá teszi a mosolygót.

s egy mosolygó arcot könyebb közel engedni magunkhoz, befogadni azt.

de ma rájöttem, még sincs így/ ill. ma szembesültem egy előző élményem megismétlődéséből fakadó, ezen élménynek tagadhatatlan ténnyé keményedésével:

nem minden mosolyt szeretek.

van, amitől kiráz a hideg. irtózom tőle, szinte menekülnék, de nem tehetem.

sőt! hallgatnom kell. igen, a mosolyt, mely mégsem vigyorgás, bár néha inkább már vinnyogás.

s nem csak az eltorzult arc taszít, és a hamisság látszata. és nem is a jókedv egoizmusa.

most inkább néznék egy dühtől eltorzult arcot, mely körül kidagadnak a nyaki erek a feszültségtől. most azt sokkal vonzóbbnak tartanám.

mitöbb! ezt a mosolygó arcot figyelembe véve mindenkor, mindenhol!

nem vagyok elég lojális az emberekhez.

-szia! szabad ez a hely?

-igen.

dizájnos 40-es szőke fészkelődik a szűkreszabott helyen. óhatatlan összeérnek végtagjaink.

- jaj, bocsika! még rugdoslak is!

egy mosollyal próbálom hárítani a további szabadkozást, majd gyorsan a könyvembe temetkezem. én, itt, most, NEM vagyok!

ráfekszem a zsibongó zajra. lassan haladok a sorokkal. agyamnak szürke göcsörtös köveknek hatnak a szavak. emészhetetlenül zavarosak.

- azt hittem nem találsz meg! - szól kedveskedve a szőke a sármosan ősz, 40-es pasasnak.

- jujj, de jóó! akkor most csokizunk?! - kedélyeskedik tovább, miközben a csokiöntetes fagyit kavargatja.

- háát, nem tudom, van-e kedvem holnap 10-re bejönni! na, mindegy, mégiscsak bejövök. az apu felzabálta az összes tésztát, és főznöm kellett másikat....................

- láttad XY haját?

- aha - szólal meg először a pasas.

- mondtam neki, hogy először húzzasson bele jóó sok szőke csíkot, majd csokiszínt, de nem akarta. így meg olyan szalmasárga, de amikor kész lett, tök jó volt. olyan cicás.

- vettem másik tésztát, de azt meg odaégettem, pedig az drágább volt mint a másik. azt hittem, elzártam a gázt, pedig csak takarékra. képzelheted azt a szagot!....................

- aha. a Barilla szerintem is jó tészta.- próbálkozik a fazon.

- képzeld, amikor le volt nőve a hajam, a körmöm betörve, és olyan plöttyedt voltam, na hát azt elképzelheted! -a nőből ömlik a szó.

- szerintem, ha dühös, akkor vegye fel a futócipőt, és fusson! ennél jobb tanácsot a jóédesanyukája sem tudna adni!...........................

- aha.- veti oda hanyagul a férfi.

- szerintem nem tudja kezelni a pasi múltját. megspórolna egy válást. úgy, mint én.

- kár az ilyen drága mobilokért. szerintem az övét is hamarosan el fogják lopni a suliban. úgy útáltam az iskolaköppenyt! anyám mindíg olyan fodrosat vett. na, azt úútáltam csak igazán, pedig olyan aranyos volt. ..................

- emlékszem, abban az időben... - kapcsolódni próbál a figura is.

- sietsz?

- aha.

- de nem tudok olyan gyorsan enni!- húzza az időt a nő, de a pasas észre sem veszi, hogy már rég üres a műanyag csokifagyis pohár, és csak egy-két barna folt ámítja a szemben ülőt, hogy igenis! van még őbenne elég kanalazni való! 

- annyira nem, de....- próbál mégis lehetőséghez jutni a szerencsétlen.

- bla, bla, bla, bla, bla. az osztálytalálkozón olyan kis nyamvadt fazon volt, pedig milyen helyes volt gimiben. és, emlékszel még WQ-ra? háát, neki sem sikerült a házassága........

- aha.

- na, ő meg egészen helyes lett. ki gondolta volna?........................

bla, bla, bla.

na, mennem kell. a kövek sziklákká dagadtak a szemem előtt.

 jóóó kis konci volt!  :-) 

ha már tavasz, akkor naná, hogy bringa!

és ha már ott vagy, nézd meg ezeket is! 

még némi adalék az abnormalitásaim közül:

volt idő, mikor 2 óra kerékzakatolásnyi távra éltem Bp.-től, de még ez a négyzetre emelhető táv /oda-vissza/ sem akadályozott meg abban, hogy a Művészmoziban, vagy máshol kinézett filmeket megnézzem.

mondhatni hibbant elmére vall, hogy csak egy filmért képes voltam ennyit utazgatni, de ha egyszer valami bejött a képbe, arról nem igazán lehetett levakarni.

no, így láttam anno ezt a filmet is.