Anyámlánya

14 óra 45-kor sűrű, fehér pelyhekben megérkezett az első hó.

Már egy ideje kerékpáros közlekedési szokásaimmal egyszerre óvom a városlakókat, és veszélyeztetem őket, s nem kevésbé önmagamat.

Minap, - mely épp úgy, mint a legtöbb, a következőbe suhant át - kellemes tempóban tapostam a pedált, s még az sem igen zavart, hogy az éjjelre kissé csípőssé vált levegő könnyeket csalt a szemembe, s látásom pillanatokra ugyan, de homályossá vált. 
 
Olyankor, mikor a kerekek egyenletes engedelmességgel gyűrik maguk alá az aszfaltot, a gondolataim elhagyják testemet, s valahol, messze künnrekedve várakoznak a visszatérés lehetőségére. Olyan ez, mint az emberi lét magzatállapota. Könyed lebegés, békebeli létállapot.
 
Hát ilyen előzmények után, már otthonomhoz közeledőben, éppen kirajzólodni látszott a ház bejárati ajtajának hatalmas sötét foltja. Mostanra már begyakorolt ütemváltással közelítem meg az esőbeállót. Ez alkalommal sem tünt ez nagy feladatnak.
 
Már éppen földet ért az egyik lábam, s a másikat is szándékomban volt a vázon átemelve melléhelyezni, de valami, mostanáig kiderítetlen ok miatt, ez nem sikerült.
Ennek következménye az lett, hogy rohamos gyorsasággal teljes testömegindexemmel megcéloztam a legközelebbi vizszintes felületet, majd lázas gyorsasággal a lépcső élének, s mert ügyes vagyok, a földnek csapódtam.

Pillanatok alatt éreztem a kemény tárgyak merev ellenállását eme tevékenységem iránt. Tiltakozásuk az alkaromban, lábszáramban öltött formát. Önérzetem nem engedte, hogy sokáig elemezzem a történteket, igyekeztem mihamarabb elhagyni az idegen retinákra csapodó illuminációs állapot benyomásait, s törekedtem legott retusálni azt.

Felálltam hát, mint ha mi sem történt volna, s sajgó végtagjaimat önmérsékletre intve, körbenéztem, vajh' jár-e épp arra bárki is e kései órán, s imígyen kéretlen szemtanúmmá avanzsálva?

Most is csak remélem, kik épp arra haladtak az utca túloldalán, a megszokott pesti éjszaka pillanatának vélve, ügyet sem vetettek az eseményre.
 
Hiába, az önérzet nagy úr!

Ezért hát, most nem is részletezem, hogyan is zajlott az az eset, mikor a délutáni csúcsforgalom forgatagában tekertem a Dózsa György út, éppen a Hősök terére eső szakaszán, miként is próbáltam kiszabadítani magamat a hajtókarra felcsavarodott cipőfűzőm fogságából. Annyit elmondhatok, nem volt egyszerű a folyamat, lévén, hogy a lábam is majdnem totálisan mozgásképtelenné vált.

a kettes boxból hirtelen erőteljes hangok szelték ketté a kintről beszüremlő monoton nagyvárosi zajt.

majd az indulat tónusának azonos intenzitásával csapódott az asztallapra a mobiltelefon.

kisvártatva a hátam mögött megszólalt egy hang: nézd már, kitört belőle az állat!

igen?

hát valóban ilyenek az állatok? vadak, erőszakosak, durvák?

vagy hűségesek, odaadóak, elnézőek, megbocsájtóak, reményteljesek minden emberi gonoszság ellenére?

kitől várhatnának ők bármit is, ha nem tőlünk, embernek nevezettektől?

mint ahogyan azt éppen Cseri blogjában is olvashatjátok.

de van, amikor a szándék oly kevés már. több kell.

segítség, támogatás. /sajnos nem csak ide/

részletek itt: http://eteto.blog.hu/2008/11/05/bajban_a_zakuszka_tanya

ó, nem holmi elmés, "na tudod-e rá a választ" feladványról van mostan itt poszt.

egyszerű, tények generálta, elméleti (költői), és cseppet sem nagy horderejű az egész.

meg már nem is időszerű.

tehát: röpke pár év leforgása alatt, adott nm-re összehordott (vett-kapott-talált) tárgyak halmaza ésszerű csoportosítással kitűzött napra mozgatásra kész állapotba gyűrten némán tűrik, amint a mérsékelt lelkesedésű emberek konstans egysége megragadja őket, majd lecipeli a nem túl messze lévő járgányhoz. mindezen műveleti sor mindaddig ismétlődik / délelőtt 10-től kb. du. 4-ig/, míg el nem hangzik egy bizonytalan, "asszem ennyi az egész" startmondat.

aztán a fenti cselekmények a fentről le pozícióból a lentről felre módosulnak. létszám továbbra is konstans, ám az erre fordított idő alig két órányira csökken.

áttelepített cuccok némi törvényszerű szelekción estek át. kb. 10%-uk egyéb helyen landolt.

a helyzet matematika egyenletre visszavezethető módszerrel nem elemezhető, így a kérdés nyitott maradt. mégis, miért ezen aránytalan arányosság?

- kéne egy szabadnap!

- jó, jó, de mikor?

- a kedd. de az mindenképpen.

- hát, nem lesz egyszerű.

- de muszáj lenne, mert kerti parti lesz.

- ?

- emlékszel, meséltem, hogy K.-val most leszünk 3 évesek, meg az apját is majdnem sikerült agyonvernem, de visszafogtam magam. tudod, ha nagyon ideges vagyok... meg hát a haveromnak is megdöglött tegnap a kutyája.

- halló! jó napot kívánok! - a vonal túlfelén egy kissé rekedtes, fiatal férfihang.

- üdvözlöm. miben segíthetek?

- khm. felsorolná a lehetőségeket? - a hang karcossága mintha tovább mélyült volna.

- beteg, vagy mutál? - próbálta kicsit finomítani a beállt csendet a hölgy.

egy ideig nem jött válasz, majd:

- miért, melyik a jobb? - jött a válasz késve.

nap-nap után kísértő, éjszakai sötétségből előbukkanó gondolatok válnak reggelre zavaros masszává.

mintha csak fényérzékeny, hisztis ideák lennének.

le kéne tán írni őket, de már nem mozdul a kéz.

a hit mindenkor ott van: talán most, talán épp ez az eljövendő hajnal érkezik majd tapintatosan.

de nem. épp úgy olvasztja, fényeibe hígitja az értelmes lét bizonyítékait, mint az előzőek.

jó. akkor nincs más, mint a hasznos kompromisszum: igába fogni a világosságot.

vagy így: http://atmenet.freeblog.hu/

vagy úgy:  http://nezavarjmostolvasok.freeblog.hu/

Bár a lovak patáinak zengő dobogását magukba falták az aszfalton törtető fémszekerek, a látvány élményét ottfeledték.

és abban "érdemben" közreműködő celebek.

hánynom kell!

blöá!

kész szerencse, hogy nem pasinak születtem.

annál is inkább, mert ha eddig nem is, de mostantól rekordidő alatt tanulnék meg "imádkozni", azaz káromkodni.

s rögtön ezzel kezdeném: hát a fa...-m, nem kéne?

most akkor vagy nem olvasok ezentúl híreket, vagy gyakorlom az önmérsékletet.

még gondolkodom.

nem adott engedélyt, legalábbis eleddig a svéd rendőrség a Red Bull Air Race-re!

/fellebezni június 18-ig lehet/

pedig eddig még sehol nem történt nagy szerencsétlenség / kisebb "baki" volt ugyan/ , ami persze önmagában még nem biztos, hogy kellő voks az igenre, de.....

miért kéne már megfosztani emberek ezreit a biztonságos adrenalintól?

mert ez bizony még azoknak is megadatik, akik sosem ültek ehhez hasonló szerkezetben.

a látványt, a hanghatásokat, a fizikai korlátokat legyőző embert csodálni miért nem lehet???

virtuálisan TILTAKOZOM a tilalom ellen!

/ remélem hozzánk nem gyűrüzik be a fenti tilalom/

ami olykor már-már átcsap gyötrelembe.

persze, persze. már az őskorból ismerős az érzés.

embernek lenni, annak maradni is az. kinek több, kinek kevesebb.

meg hát az sem mindegy, miért, mi ellen küzd az egyén.

önmagával, az elemekkel, másokkal?

a harc lehet szép, és nemes. de ritkán még felemelő is.

aztán meg itt vannak a majdnem hiábavalóak is: ui. széllel szemben tekerni a bicajt szinte reménytelen. úgy is a szél győz. pláne, ha kevés az alvás, meg a test is hitvány már, s a szellem is szabadságon van. persze nem kell azonnal félreállni, meg pihegni kissé! tekerjünk csak minden erőnkkel, s edzzük magunkat azzal a gondolattal, hogy nem szennyezzük a levegőt a szükségesnél nagyobb mértékben, meg majd a milyen jó lesz, ha célba érünk, mert gyalog azért még is csak tovább tartana.

és ha már itt tartunk, vagy lássuk be, rosszul választottunk, és akkor már hagyjuk is abba rögtön, vagy mentegessük magunkat mindenféle hihetőnek is alig látszó magyarázatokkal / pl. nincs idő, fáradtak vagyunk, most épp más, fontossabb teendőnk van, stb./, vagy szedjük már össze magunkat végre! miért kell hónapokig nyűglödni valamin, akkor, amikor ezer más, értelmesebb dolgunk lenne?

a megoldás végtelenül egyszerű: nem kell hozzá más, mint egy mély sóhajba ágyazott szabadnap néhány órája, maga a leküzdeni való, és akkor hajrá!

na, ez nem megy nekem.

de épp most készülök megharcolni a körülményekkel, meg a könyvvel.

ez nem A KÖNYV! "csak" egy, a sok érdekesnek, ígéretesnek véltek közül. jó-jó, félretehetném, elfelejthetném, támasztéknak is alkalmas lenne, másikba is kezdhetnék, de azt nem akarok, mert akkor tudom, sosem olvasnám végig. és akkor meg már félig is olvasni minek való lenne? meg érdekel is, csak fel kéne gyúrnom magam, mert jónéhány kötet várt eddig türelmesen a sorára, de félek, türelmüket vesztik hamarosan.

évekkel ezelőtt, egy korai hajnali órán, mikor még mindenki az igazaknak mondott álmát szuszogta jó meleg paplanja alatt, láttam meg őt:

s vágya legyőzni önnön korlátait?

néha a nagy dolgokat is csekélynek látni?

legalább egyszer megélni a lehetetlennek tűnőt is?

tudja-e valaki, vágyik-e minderre egy állat?

a kutyák olykor szaladnak álmukban, s morognak is néha.

talán a pingvinek is épp így vágynak a magasba?

azt mondják, az állat csak egy állat.

de lehet, csak a teste az csupán.

nem tudom, hány külföldinek jutna eszébe a magyarokról úgy általában a vendégszeretet és a gulyás mellett az is, hogy potyaleső nép vagyunk?  finoman fogalmazva.

mert a magam részéről még a szarrágást is hozzátenném /meglehet, ez sokak szemében durva jelző/.

biztosan megvan annak is a feelingje, ha lidérces aszfalton egymás hónalja alól, méteres sorokba rendeződve szippantgatják az izgalom bukéját, miközben a hőségben szépen olvadoznak a zsírpárnák. izgalmas a helyzet: vajon megéri-e mindez? nekik is jut még abból az évfordulós tömegkajából?

amúgy a lényegen a körülmények édes keveset módosítanak. láttam én már elegáns estélyikben svédasztal körül lökdösődő embereket is pár falat felett vitába keveredni.

kissé ambivalens érzéseim vannak velük kapcsolatosan.

elsőre, és akkor egyúttal essünk túl a durva részén, meg a bevezetőn is: szeretem a galamblevest.

igaz, nem ettem már vagy 20 éve.

a rajzásukat is érdekesnek találom, de ettől még inkább, ahogyan vitorláznak a levegőben, vagy óvatosan tipegnek a keskeny korlátokon. igaz, ilyet művelnek más szárnyasok is.

tavaly már orvul galambneveldévé léptették elő az erkélyemet. oké, ezen túl is tettem magam, bár véleményemet nem kérték ki. hálából csak a fészek körül piszkoltak.

de az idén már nem szimpatizáltam velük. igazolták a mondást: kisujj, majd végtagvesztés.

úgy gondolták, ezúttal lépten-nyomon nyugodtan teleszarhatják az erkélyemet.

hát nem!

erről is szólanék, mert izgalmasnak ígérkezik.

ezen kereteken belül lesz persze majd még más is, többek közt kiállítás is.

azt hinné az ember, hogy unalmas, és egyhangú lassúságban múlatja napjait.

hangjáról, kecses mozgásáról, szemkápráztató szépségéről nem nagyon zengenek versek.

talán, csak a most felnőttkor küszöbén lévők emlékeznek még a nagybecsű "Tininidzsa Harcsateknősök" -re / gyerekszáj/, mint  ifjúsági műre, ahol ragadozó, harcias vénájuk ihletadó volt.

avagy: lám-lám, hol tart ma már a tudomány?

mert azt azért ugye nem sokan gondolnánk, hogy szegény túlsúlyos embertársainkat is hibáztatni lehet a klímaváltozás miatt.

már csak éppen azt nem varrták a nyakukba, hogy - egyenesen arányosan a bevitt táplálékok mennyiségével - túl sokat pukiznak, aminő éllattani folyamatnak szintúgy vannak károsító hatású légnemű elemei.

be kell valljam, logikailag nem voltam épp a toppon, mikor megláttam az alábbiakat.

elsőre a kerékbilincs elleni, erősen a parkolóőrök vizuális ingerére hatni akaró szándék villant be / ami nem látszik, az nincs is/.

aztán felötlött, hogy netán az épp kerékcsere alatt álló szerkezetet hivatott védeni az utca porától.

vessenek rám zabot, de utolsóként jutott eszembe, hogy a kutyapisitől ódzkodik a tulaj.

tüneményes osztályfőnökünk /műszaki tagozatos/ vitt el anno, az első ilyen élményem helyszínére, tanulmányi kirándulásnak becézve.

az épületet mindenféle mendemondák lengték körül, s terjengtek titokzatos, és rémes történetek a pincében zajló dolgokról. biztosat senki sem tudthatott, mert nem járt ott. de elég volt csak a csekély jóérzékkel szellőzőnyílásaihoz telepített buszmegállóban ácsorogni akárcsak öt percig, máris vad tévképzetek láttak napvilágot.

a mindent átható formalin keveredve a nyári hőségben megállt levegővel, feledhetetlen.

nos, ott a pincében aztán volt aki az első elétáruló látványtól azonnal a kijárat felé vette az irányt. talán a fél osztály bírta végig.

a patalógia lebilincselő látványa megdöbbentő hatással volt. a természet és a tudomány fura egyvelege öltött ott szó szerint testet/eket.

aztán évtizedekkel később a Taxidermia hozta a magáét.

s kis idő múltán pedig a Molnár u-i Körzőmúzeumban voltak láthatóak a filmben felvillanó testszobrászati alkotások.

s hogy mit hoz majd a most kezdődő kiállítás? nem tudom, de érdekesnek, s egyben bizarrnak ígérkezik.