Anyámlánya

talán épp az éji mélyben fürdözik a Hold, de nem látom.

körbe zárják a magas falak, mit mégsem építettek oly magasra, hogy útját állják a viharos szélnek, s erejét megzabolázzák.

szédült iramban rohan át a lakáson.

vajon mi elől menekül? vagy nem is menekül? rohan valami megfoghatatlan, utolérhetlen után.

és közben őrült táncra perdül a mélyvörös függönnyel, majd elunva e rövid keringőt, az ajtó felé száguld. mielőtt búcsúzóul becsapná az ajtót, megbotlik a szőnyegben. rá se hederít.

háborgó szelek lelke, pirkadó hajnalra, megnyugszol majd?

tél volt még, mikor arcába lehelt a szerelem.

fagyott lelkét csak lassan olvasztotta fel a hőség.

és fájt, mert hirtelen jött. elemi erővel, sodróan.

nem volt nyugvása. számtalan megválaszolatlan kérdés kínozta éjjel-nappal.

vajon meddig él majd az érzés; miért pont ő kell neki; bízhat e benne annyira, mint őbenne, magában bízhatnak? és a különbségek elválasztnak vagy összekötnek? legyőzhetőek-e a nehézségek, vagy űrt mélyítenek köztük? át tudja-e lépni saját védőfalát, vagy örökre mögöttük reked?

teltek a hónapok. a falakból mára már csak romok maradtak. talán, egyszer azok is eltünnek, s helyükbe új falak épülnek. a hité, a reményé. talán azok megvédik őt. leginkább saját magától.

a színek egyre több árnyalatot kaptak. már nem csak fekete volt, s fehér.

észrevétlen lépett át a szigorú holnapokból az engedékeny jövőbe.

amikor a gondolatok, érzések, szavak formájában az idő végtelennek tűnő hosszú útján végre elérnek hozzánk, a felettük érzett hirtelen öröm helyét lassan betölti a fájdalom.

mert újra és újraolvasva a szavak leplébe burkolt érzéseket, felsejlik az útravalójukul kapott gyötrelmek végtelenje.

ha kérdenék, test vagy a lélek kínja-e nagyobb, akkor a megfoghatatlanra szavaznék.

mennyi idő, mennyi melengető érzés kell a lélek gyötrelmeinek homályba merüléséhez?

mindehhez, vajon elegendő-e az az oltalom, mit mi, éppen mi, nyújtani vagyunk képesek?

van e elég ereje törekvésünknek, vagy kell még valami más is? valami, ami megfogalmazhatatlan, aminek nincsenek szavakkal meghatározható formái?

bárhogy van is, egy legyen állandó: a tiszta, őszinte törekvés arra, hogy mi lehessünk az a kikötő, ahol a vad hullámok végre megtörnek, kisimulnak.

vagy inkább csak valamicske!

Mónika kiiktatta az RTL klubot 17 óra 20-tól 18 óra 05-ig a műsorszórás jogából!

igaz csak egy napra.

ó, régi, békebeli hétfők!, mikor minden csatorna aludt egy kicsit.

mert valami ehhez hasonló érzés rohant rám, mikor megláttam a bohókás fejét egy állatkereskedésben, ahová a Kamesznak járok eledelért.

aztán jött a napokig tartó elmélkedés, vajon legyen e az állatélettársam?

nem szeretem a birtoklós, tulajdont jelző viszonyokat. állatokra meg kivált nem.

ők ugyan úgy társak, mint bárki más, élő, létező, érző lény, ki bekerül abba a kesze kusza életünkbe, életembe.

és győzött az ösztön, a megérzés: jól megleszünk mi.

nincs rá racionális magyarázat, miért pont ők kerültek kiválasztásra.

azért, néha megkérdezném, vajh' nekik mi a véleményük életük ilyetén változásáról?

szóval, minap jött velem haza ez a tücsöktől alig nagyobb kisördög, aki hálából már az első nap, csak, hogy tudjam, hol a helyem, rögtön beparáztatott.

jött-ment a terkóban, mit ment; rohangált, ugrált ágról-ágra. élvezte a nagyobb helyet, s még a Kamesztól sem rettent meg, pedig az majd' ötször testesebb. hiába, egy Hős lakik nálam.

aztán egyszer csak eltünt. magam pedig legott hideglelős lettem. gyors terkóvizslatás, nem szökött-e ki valahol?

aztán hosszas tartáskörülményanalízis után kiderült, hogy befészkelte magát a virágcserépbe, s levélnek álcázta magát.

azóta is ott a pihenőhelye. gyorsan belakta magát az eszemadta. az étvágya remek, eszik, amit mozogni lát.

az ódon bérház belső udvarában tanyát vert feketerigók magánélete mára kissé felbojdult.

ma reggel óta valami egészen különös dolog zajlik a feketerigók közt.

hangjukban egészen határozottan felismerhető a düh, a zaklatottság és a felháborodottság.

azt nem sikerült kideríteni, hogy a pasirigók, vagy az asszony/lányrigók - netán mindkettő együtt - produkálják e diszharmóniára utaló hangzavart.

kár, hogy nem vagyok ornitológus, mert akkor talán megérthetném, mire fel ez az egész.

a már jól ismert rigódallam ritkán vegyül a hisztériás kirohanások közé, amit eszeveszett ide-oda repülgetés is kísér.

aztán, mint egy véletlenül, rábukkantam először erre, majd meg erre is. bár csak áttételesen van köze a fentiekhez, de mert felkeltette érdeklődésemet, gondoltam, nem hagyom ki egyiket sem.

az ember csodálatosságát, önmaga korlátain való felülemelkedését számtalan dolog bizonyítja.

mint ahogyan a 2004-es Atheni paraolimpián résztvevő kínai táncosok varázslatos előadása is tanúságtétel erről.

a táncosok mind süketnémák, s csak a színpad négy oldalán elhelyezkedő jeltolmácsok segítségére számíthatnak.

még pedig hatalmas!

ma több orvosnál jártam, mint az elmúlt évtizedben összesen.

és túlnyomórészt rendkívül körültekintő, emberséges megnyilvánulással találkoztam.

ez megnyugtat. nagyon. és reményt keltő, mert egyikük sem privát szekcióban vizsgált.

sőt! amivel alig találkoztam, egyenrangú félként kezeltek. s nyamvadt testembe rejtőző lelkemhez korrektül álltak.

az egyik doktornő annak ellenére, hogy a neve egyértelműen kint állt a névtábláján, még sem átalott kezet fogva, jól érthetően bemutatkozni! s egy CT-s vizsgálati időpont után addig telefonálgatott, míg meg nem találta azt az intézményt, amelyik a leghamarabb tud fogadni.

a másik meg még utánnam is csörgött, hogy ha nem gond, menjek már vissza, mert eszébe jutott egy másik, eredményesebb megoldás. bocsánatot is kért, hogy csak későn jutott eszébe! / éppen hazaértem / no, ő az egyetlen privát doki, de akkor is!

ezek után kit érdekel, hogy mitől van a kolerám? 

ui. :  a csúcs meglepetésre már a szavam is elállt. a fentebb említett doktornő első találkozásunk másnapján felhívott. kedvesen érdeklődve hogylétem felől, s rákérdezett az azóta elvégzett vizsgálatok eredményeire, majd jobbulást kívánva elköszönt. és ebben sem csúszópénz, sem egyéb ösztönző eszköz nem játszott közre! leírhatatlan az a hálás érzés, amit ezek a gesztusok okoztak. köszönöm Nekik!

az élet illékony varázs, tétova látomás.

az elmúlás maga a megmásíthatatlan valóság.

temetni önkezével annak, ki elveszti az élőt, önön lelkéből is temet egy kicsit.

szépséges Sárkányomról most már csak emlékek maradtak.

ebben a percben eredt el az eső.

valami egészen különleges tónusa van az esőcseppek zuhanásának. leginkább a falevelekre hulló cseppek hangjának ritmusában lelem kedvem.

egyszerre erőteljes és lágy. az esőnek nincs nemi identitása.

(a legtöbb dologról az ember /vagy csak jómagam/ férfias, vagy nőies attitűdöket képez le.)

amilyen hirtelen jött, úgy el is ment. alig hatvan másodperc volt csupán.

finom, odaadó természeti jelenség, melyben akkor is jelen van a víz végtelen hatalma, ha csupán apró cseppekből áll.

szeretem a felhők könnyeit.

                                           sonny ericson fülhallgató, tükör, varrótű/5 cm-s rozsdabarna cérnadarabbal, Frontin, Velaxin, Algoflex, kutyás szürke szüttyő, csípőfogó, 3 db biciklire való villogó, sodrony, ékszerdarabok, Fluimucil, papírzsepik, ceruzaelem, tusfürdők, rugó, tollak, gomb, 5 db porcelánkorona /30 e Ft/db/, X db rágógumi /rágatlan!/, papírzsepi, 1 pár sk-s fülbevaló, csavar+alátét bukósisakhoz, bolti blokkok, fogászati kezelőlap, pendrive, bicikliskesztyű, frissítőkendő, hajcsipeszek, biztosítótű, szusi prospektus, afgán kontytű, napszemüvegek

egyik este, valami fergeteges röhögésre lettem figyelmes.

mondhatnám azt is, hogy nevetésre, mert az mennyivel cizelláltabb is lenne, de a valóságot messze elkerülné.

meg aztán az időnként artikulálatlan bugyogásba fullasztott szavak hallattán, igencsak kevéssé lenne képletes hasonlítani a derünek ama decensebb formályához, amit mosolyként aposztrofálnánk. az akkori, általánosan emelkedett kedélyállapotot minden jellemezhetné, csak a visszafogottság nem.

a dolog ezek után elkezdett érdekelni. vajh', mi a forrásanyag?

mivel felolvasásos volt a formáció, magam is behallgatást nyertem a témába.

mi több, rövidesen én is a csapattal mulattam az alábbi, most kiragadott részleteken:

" Autunban esett meg, hogy a város patkányait azzal vádolták meg, hogy szándékosan rombolnak. A vádlottakat úgy írták le, mint "mocskos, szürke, patkányforma állatok, akik lyukakban élnek." az 1521-es esetet máig számon tartják Franciaország bírósági históriái között, ugyanis ekkor szerzett magának hírnevet a nagyszerű ügyvéd, Bartholomew Chassanée. Őt nevezték ki a patkányok védőjévé. Tudását szenvedéllyel párosítva vetette magát a feladatra.

Miért nem jelentek meg védencei a kitűzött napon a bíróság előtt? Chassanée először azzal mentette ki őket, hogy az idézést helytelenül fogalmazták meg. Szerinte az egyházmegye minden egyes patkányát meg kellett volna nevezni az idézésben. Majd sikeresen folyamodott a határidő elnapolásáért, arra hivatkozva, hogy kliensei között sok az idős, beteges patkány, akik speciális elbánást igényelnek. Amikor a vádlottak a harmadik kitűzött időpontban sem jelntek meg a bíróságon, a következőkkel magyarázta: védencei okvetlenül szerettek volna megjelenni a bíróság előtt, de elijesztették őket a felperesek ellenséges macskái. A  bíróság köteles megvédeni a vádlottakat: minden egyes macskát be kell zárni, és figyelmeztetni őket, hogy nem molesztálhatják a védenceit. Akkor a patkányok természetesen eljönnek a következő tárgyalásra.

A bíróság elfogadta az érvet, de Autun lakosai az ügy érdekében sem voltak hajlandóak elzárni a macskáikat.

A vádat elejtették, Chassanée győzött."

Egy másik gyöngyszem:

" Németországban 1499-ben egy medve tárgyalását több napra el kellett halasztani. Az indok: a vádlottnak jogában áll, hogy a pert a társaiból összeállított esküdtek, vagyis medvék előtt folytassák le."

Forrás: Tim Healey: The world's greatest trials /2002./

tavasz lévén nem csak künn, az Isten szabad ege alatt zsong az élet, hanem lent, azaz csak majdnem lent, a pincében is.

először csak a hangyák, majd oldalági rokonaik, a piperkőc szárnyasok - akik, bizton állíthatom, kevésbé szorgalmas népség - rohamozták meg, s közösködtek az éj leple alatt az emberek vacsoramaradékain.

egy ideje feltűnt, hogy a raktárként használt helyiségből, egyre amorfabb krumplik kerülnek elő.

eleinte nem tudtam mire vélni a dolgot, s addig-addig elemeztem a látottakat, hogy szép lassan kialakult a konkrét diagnózis: itt biza egér ügyködik.

állatvédelem ide, vagy oda, de szakembert riasztottam.

a magyar szolgáltatási viszonyokat híven leképező módon, a megbeszéltekhez képest meg is jelent a hölgy, úgy jó két hét múlva, s tudtomra adta, hogy ő, akkor mostan tevékenykedne.

a felvázolt szituációról határozottan állította: bagatell.

kisegér ellen, használati javallatokkal, határozottan a kezembe nyomott egy általa hatásosnak vélt origamis cuccot.

éjszaka eszköz elhelyez, majd másnap megvizsgál.

eredmény?

naná, hogy semmi. sőt! eltünt a csali kolbász, és még ráadásként cizelláltabbá tette a csapdát is.

harmadnap az újbóli mustránál, aztán jó nagyot néztem.

nem hittem a szememnek. szerintem egész éjszaka ott röhögött a ragacs mellett, és fricskaként még körbecsipkézett még jó néhány krumplit.

és nem csak szemtelen volt az eszemadta, de ráadásul még jó kondiban is lehetett, mert egy, a testtömegindexét jóval meghaladó méretű, s ezzel arányos súlyú darabot be is vonszolt abba az ármányos, ragacsos izébe.

azt, hogy a "jól képzett" rovarírtóhölgy miből gondolta, hogy a csótánycsabda megfelelő az egér ellen, nem tudom, de hogy be nem tenné az alábbi képet a referenciaanyagába, az majdnem biztos.

mert más, több.

mert egyszerre annyi, de annyi érzés rohangált a lelkemben fel-alá, hogy még magam sem tudtam követni azt az eszeveszett kavargást.

pedig épp úgy indult mint a többi.

a reggel pont úgy köszöntött rám, ahogyan eddig is: mintha egy méretes szívlapáttal koponyán csaptak volna. vicsorogva rohantak rám a reggeli fények, rám riogtak a mutatók, és még sehol a reggeli kávém, a ruháimat is félig a fürdőszoba és a bejárati ajtó közt rángattam magamra. a távolság kicsi, ergo az idő is. a rigóknak is csak két lépcsőfordulónyi szonettjét hallottam.

csak az utcán térek úgy, ahogy magamhoz. muszáj is, mert még hasra esnék a saját lábaimban.

a jóreggeltek egymást váltják a munkahelyen. a kávéföző megértően, némán forralja a vizet.

székek csuszannak odébb kevésbé decensen. a teendők számolatlanul sorjáznak előttem nyitásig.

csak az vigasztal, hogy a mai műszakot egyedül viszem, így kómázni nincs sok időm.

időnként reménykedve a monitoron lesem a múló időt, hátha belefér egy pár perces lazulás. de, persze, hogy nem.

a rádióból valami zene szól, de én elvagyok a saját gondolataimmal. néha felbukkan a múlt éj egyik-másik pillanata.

valaki szól, hogy menjek ki. ki az utcára. egy sóhaj: Istenem, ha tudnák, hogy mennyire nem érek rá!

aztán mégis elindulok kifelé.

csak e legfelső lépcsőfokig jutok, mert a szokatlan látvány nem enged tovább lépni. a látottakat nem tudom mire vélni. agyam tompább, mint egy kiszáradt tuskó.

emberek, ismerős arcok. hát persze, hiszen a kollégáim, akikkel a mindennapjaimat együtt töltöm. a kép ettől még zavarossabb, hiszen szemben velem ott áll az is, aki aznap szabadnapos volt épp.

felvillant, hogy talán most készülnek felmondani. így, kollektíve. vagy épp valami újabb utcai pankrációhoz gyűltek össze nézőnek.

próbáltam felmérni a helyzetet.

nehezen ment, mert mindenki várakozásteljesen, egyszerre szegezte rám a tekintetét.

lassan végigpásztáztam őket, ám továbbra is rejtély volt az egész.

aztán balra pillantva megláttam egy biciklit.

és még akkor sem állt össze a kép.

ám valahogyan rávezettek, hogy AZ, ott, az ENYÉM!!!

na, akkor lettem csak rosszul, és támadott rám mindenféle ismeretlen érzés.

nem tudtam a döbbenettől szólni, de lábon maradni is alig.

valaki szólt, hogy odamehetek a bicajhoz, mert az bizony, az enyém!  és ugyan már, mozduljak már meg, vagy valami effélék, mert olyan sokkot kaptam, amitől még most sem emlékszem a felismerés első pillanataira.

drámai volt az egész.

mert nem tudom most sem másként megfogalmazni azt, amit akkor, és ott éreztem.

mert mit lehet arra mondani, mikor az egyik kollégám a kórházból szökött el köntösben, kezében a branüllel? aki hozott három szál gyönyörű rózsát is ráadásul, és pár perc múlva már indult is vissza?

mert ŐK, mindannyian már hosszú hetek óta szervezkedtek, konzultáltak egymással, és a legjobb barátommal.

üzletek tucatjait járták végig, munkaidőben rejtélyes módon tüntek el, titkos hívásokkal egyeztettek.

és mindebből, én, még csak sejteni sem sejtettem semmit.

a történet valahol akkor indult útjára, mikor kb. másfél hónapja ellopták a biciklimet.

akkor is sokan álltak elő mindenféle segítő ötlettel: kölcsönbiciklivel, kedvező vételi ajánlattal, neten való keresgéléssel.

ám, maradt minden a régiben. a kölcsönbiciklit nem mertem elfogadni, mert mi van, ha azt is ellopják? a netes találat meg az ország másik végéhez vezetett, a vásárlással meg még várnom kellett, hiszen a sors hirtelen nagyobb kiadásra kényszerített.

fura mód, pár napja elkezdtem magamnak egy infantilis bicikis pólót hímezni. valahogy úgy, mint a várandós nők kötögetik újszülöttjüknek a bébiholmikat.

és még kész sincs, de már van bicajom !!!

egész nap úgy vigyorogtam, mint a tejbetök. az állkapcsom már rég feladta. s, ha visszagondolok az első "körömre", rámtör egy újabb vigyor.

sikeresen majdnem fejreálltam, lévén, hogy ezen patentek a fékek, és én ehhez bizony nem voltam szokva. aztán meg, lazán körbekerültem a nappali forgalomban egy piros autót, mert éppen akkor, ott, már navigálni sem tudtam. s az újabb kísérletemnek a reszkető lábaim állták útját. hiába, no! újra meg kell tanulnom kerékpározni!

ráadásként éjjel még egy díszkíséret igyekezett önmagamtól megóvni. motorral egészen a házig "őrzött", nehogy valamelyik kocsit lezúzva várjam meg a kelő hajnalt, vagy épp egy karónak csapódva érezzem, mennyire diletáns vagyok.  :-)

ezt a napot sosem fogom elfeledni!

köszönet, és hála Tibinek, Hápinak, Vikinek, Diának, Ferinek, Ottónak, Lacinak, Dávidnak, Misi bá'-nak, Zolinak, Tamásnak, a Legjobb Barátomnak, és Kufinak is mindezért!

és ím, a tengerek titokzatos mélyének kékjében pompázó CSODA!

Az élet olykor hihetetlen, képregényszerű kockákból áll. A fotók mégis megőrzik a pillanatot, talán néha még hangulatot is lopnak az árnyékok közé.

Történt, hogy egy hétköznap épp kiléptem az utcára vezető ajtón, mikor megláttam azt, amiről korábban csak halottam: a férfiról, aki kutyával a nyakában komótosan sétálgat az autók forgatagán át, a város egyik legforgalmasabb útján. Néha körültekintően, máskor mások körültekintésére bízva magát, és ebét.

Csak álltam, és néztem.

Majd megszólítottam: "Megengedi, hogy csináljak magukról egy képet?"

"Minek az magának?" - jött a csepett sem sietős válasz.

" Emlékbe."

" Minek gyűjt maga részeg emberekről képet?"

Hm. A kérdés helyénvaló.

Hirtelenjében nem is tudtam rá válaszolni. Aztán engedékeny hangulatának egy legyintéssel tanújelét adva, megragadtam hát a lehetőséget.

És aztán 'vérszemet' kaptam.

Egyszerűen úgy éreztem, nem engedhetem el, csak úgy. Kellett már a története, s vele még néhány kép. A melegre való tekintettel került a kutyusnak víz, a gazdinak meg egy kis fröccs is.

Meg kell mondjam, nem sok értelmes dolgot mondott, mert egyvégtében pajzán elképzeléseit ecsetelte, amit hol sikerült áthidalnom valami elterelő hadművelettel, de jobbára övé volt a vezérfonal.

Megadtam magam. Ennyi járt neki.

Végül is tiszetsséges bartelüzlet volt: ő rámzúdította az engem folyamatosan zavarbaejtő elképzeléseit, én meg cserébe kaptam néhány mókás pillanatot, képekbe öntve.

Hiába, a tavasz furcsa dolgokra képes.

igen. épp, mint a többi, és mégis kicsit más.

mert már hivatalosan is közeleg a tavasz, lévén, hogy ma van a tavaszi napforduló.

és ma van sok-sok embernek is a szülinapja, névnapja, ilyen-olyan fordulója.

és ma van a Down szidrómások világnapja is, miről ők maguk, talán mit sem sejtenek, de jó, hogy van, mert ha csak egy kicsit is, de segít megérteni, elfogadni őket.

szerencsére nekem nem kellett azon a keserves döntésen vívódnom, hogy mi lenne, ha ilyen feladattal kéne szembenéznem.

megfutamodnék, vagy beletörődnék, vagy elfogadnám, és megtalálnám benne mindazt az örömet, amit csak lehet.

éppen ezért minden tiszteletem azoké, akik felvállalták azt, amit a sors reájuk mért.

az élet egy végtelenített szituációs gyakorlat.

ha egyszer rámtör, akkor aztán nagy a baj.

kezdődik az egyezkedés.

arra-e, amit már láttam, és annyira jó volt, hogy akár újból is.

vagy arra, és oda, ahol még nem, de szeretnék.

és akkor, az időt, mint fegyelmező eszközt hadrendbe állítva, gyorsan konszenzusra jutok magammal.

így hát kimarad a február 5-i Tűzrakteres Korai Öröm koncert. helyette majd, két héttel később /február 21-én/ beesek a Gödörbe, a lemezbemutatójukra.

közben azért ott lesz még Zagar, egy egészen különlegesnek számító megmozdulása a MUPA-ban február 13-án.

a márciust hagytam a "majd lesz akkor is valami " képlékeny időszaknak. 

áprilisban már a ruhák is könnyedebbek, így stílusosan megragadtam a balett műfaját. hazai berkekben van már kedvencem, a Szegedi Kortárs Balett, de kíváncsi vagyok, mivel tudnak elvarázsolni a Cloud Gate Dance Theatre of Taiwan táncosai április 27-én?
 

azt még nem döntöttem el, hogy megnézzem-e harmadjára is a Carmina Buranát a fentebb említett Szegedi Kortástól, de van egy gyanúm, hogy május 19-ére mást már nem szervezek.

így már nyakamon is lesz a Napisten hava, június, és jöhet a Wagner Napok keretén belül, 11-én, A Rajna kincse. Helyszínként megtartva a MUPA-t.

hogy mi kell a végére, ennek a hónapnak?

hát a Belga! ugyanitt, csak úgy lazításként, 24-én.

aztán majd szép lassan belehaladunk a nyárba, a fesztiválok időszakába.

zabpehely, glükóz szirup, cukor, növényi zsiradék, savópor, tejpor, kókuszvaj, joghurt por, emulgálószer, szója lecitin, aromák, kukorica örlemény, rizs, nádcukor, ammónium, karamell-szinezőanyag, kókuszreszelék, napraforgómag, fruktóz-szirup, szárított szilva, szilva rizsliszt, kukoricapehely, só, citromsav, savanyúságot szabályozó anyag, mogyorófélék, szezám.

slussz, ez van.

hogy megeszem, vagy sem, már csak részletkérdés.

amikor az idea és a valóság találkozik....

a történet nem mai, de van ez így, most is.

honi érdekeltségi viszonyokban, attól tartok lesz is még

adva vagyon egy remek lehetőség elfeledett, vagy épp tán soha nem is látott filmek közt böngészni.

év végéig, itt a szabadjegyes zsölyében.

unalmas, behatárolt keretek közé szorított életek egyszeri/ű túléléses élményfűszert kaphatnak intravénásan.

a recept: a kellemes őszi estéknek intsünk búcsút, s várjuk meg, míg lehull az első hó , mely ijedtében gyorsan el is olvad, aztán gondolkozzunk.

vagy inkább még sem. cselekedjünk, ám lehetőleg ne ésszerűen.

arra azért szánjunk időt, hogy az épp csak magamutogató hópelyhek könnye odadermedjen az aszfaltra. a macskaköveket ezzel a témával most ne zavarjuk!

az sem árt, ha már ugye a fent vázoltak szerint nem mélázunk, legalább bevárjuk az éjfélt.

ennek már-már körültekintő jellege lehet. vagy csupán gyávák, netán fáradtak vagyunk kissé, és hazavágyunk.

a lényeg: azzal keljünk útra, amivel elindultunk.

és minél kevesebb kerekünk van, annál izgalmasabb. arra azért ügyeljünk, kettő még maradjon! ha még sem, akkor bizony megloptak!

cselekedetünk logikailag végig nem tisztázott, de mert máskor sem, így most se várjunk önmagunktól túl sokat.

ha meg arra vetemedünk - a bátorság, mint olyan, most erős túlzás -, hogy a lefagyott aszfaltra biciklivel rámerészkedünk, akkor vegyük figyelembe, hogy az alaphangon is meglévő szél, egy-egy kereszteződésben gyorsan felbátorodik, és nem átall megingatni abban a hitünkben, hogy mi, bizony képesek vagyunk nyeregben maradni.

legalábbis addig, míg szeretnénk.

és akkor még nem is szóltam az aszfalton lapuló, alattomosan csillogó jégfoltokról, melyekre érkezvést, a mindenkor meglévő erős szuicid hajlamunk gyenge erőlködéssé silányul. most bizony túlélni szeretnénk.

a cél az; nem elhinni, hogy egy vizen ringatózó csónakban vagyunk. sokkal inkább a kőkemény aszfalton igyekszünk tovahaladni. az érzés, hogy oldalthullámozva tesszük mindezt, csupán csak egy érzés, és mint olyan, erősen szubjektív.

tehát ne kezdjünk el pánikolni, mert az nem vezet sehová. különösen haza nem.

továbbá azt is illik szeme előtt tartania az embernek, hogy a trauma mostanra már biztosan megtelt, és az egyre csökkenő GDP-nek se válunk javára, ha táppénzre megyünk. abból amúgy is éhen halnánk.

ha minden jelentéktelen részletet letudtunk, és bár kétszer annyi idő alatt is, ám végül csak hazaértünk, akkor ne felejtsük el csak úgy, óvatosságból megszámolni ujjainkat.

az eredmény elsőre hihetlennek tűnhet, tehát ismételjük addig, míg tízig nem jutunk.

ha az ellenőrzésnél is a fenti eredményt kapjuk, akkor nyugtázhatjuk: még sem fagytak le kezünkről az ujjak.

bár nem látja senki, de azért igyekezzünk az orrunkból rendíthetetlenül kirohangáló testnedveinket is végre féken tartani, elvégre van zsebkendőnk is!