Anyámlánya

képekben /Ps:kiégtek a felhők. a másik obin felejtettem a szűrőket. így a felhők élettelenné váltak, pedig valós látványuk pazar volt!/
Ó temető

már az elején tartanom kell magam a korrektséghez.

és ez nem kis feladat, hiszen a tücsök-szöcske-sáska tévedhetetlen beazonosítására rögtön több variációt is leltem a neten.

nem ám, annoi vidéki némber módjára, hinni az ottani, akkori népek adta ismereteknek!

meg aztán, hol van is az már!

biológiatanárom etessen velem nyárson ilyet, ha tudnám most a pontos faji titulusát annak az egyednek, amiről most szó lészen.

segítségül hívtam az nagy tudástárat, amit úgy hívnak: internet.

de mi lett ebből?

még nagyobb káosz. a google-n talált képek alatti szövegek írták ezt is, azt is. csak épp konzekvens átfedés nem volt fellelhető.

nosza, akkor irány a wikipédia.

első felhúzódása szedetlen szemöldökömnek: szöcskére találat: 2!  de egyik sem az, amit valójában látni szerettem volna. ez meg egyenesen döbbenet volt. mármint elnevezésileg.

a sáskára már dobott is valami rövidet. / nem, nem felest!/, de merőben mást, mint előzőekben. a többi találattól most eltekintenék.

a tücsök időközben diszkrimináltatott, mint esetleges identitás, lévén, tuti nem az volt!

akkor hát, maradnék az egyenesszárnyúnál a későbbiekben, ha lehetne.

szóval: rendszeres vasánapi elfoglaltságaim egyike után jövök fel - a Blahánál lévő lépcsősoron - a fény felé, amikor is az egyik lábamat a másik után momentum közben meglátok egy, a burkolattal színazonos "valamit".

indulattól mentes mozdulattal lehajolok, elkapom, fogva tartom, megszemlélem, majd magamnál tartom.

első gondolatként megmentőjéül avanzsálva elő ezzel a tettel, hogy majd másodpercek múltán indirekt gyilkosává lehessek idővel.

de e kettő közé újabb program időzült, így hát vittem magammal.

nem, nem dobozban, papírzsepiben, tatyóban, zsebben, meg még ki tudja hol, hanem házias tevékenységeken edzett ujjaim közt.

tettem ezt kellő gondossággal: szárnyai mellé finoman odafogva ugrólábait, nehogy már a nagy kapálódzásban elveszejtse azokat!

így utaztunk a Keletiig busszal, onnét meg trolival tovább.

közben rajta tartottam a szemem, nehogy szökéssel próbálkozzon már!

közérdekű szerelvények utasterét elhagyva sétálgattunk tovább.

cél a Lovi.

hát hová a bánatba is vihetnék egy rovart így vasárnap délnek utánna, mint a lóversenypályára?

kiérkezvén csatlakoztam az általam ismert szocializált egyedekhez, kik rám még csak-csak ügyet vetettek, de a velem lévőre már nemigen.

nem is látták!

no, ezen segítettem egy rávezető " látjátok mi van a kezemben?" kérdő mondattal.

meglepett volna, ha meglepődnek.

szokottá vált számukra infantilizmusom különböző súlyosságú megnyilvánulása, de tény, ilyet azért még eddig tőlem, ők, még nem.

kérdezték barátilag, mik is lennének szándékaim azzal a valamivel?

- hát viszem haza eledelül.

- na, ne! inkább engedd szabadon!

nehezen, de hajlottam a logikus érvelésre, és végül is szabadon engedtem.

mire, abban a pillanatban jött is a gyors reakció:

" inkább a lovak tapossák agyon!"

utóinformáció: 1. a kéz, melyen a kevéssé manikűrözött szarufedő van, nem az enyém. képtalálatok közül vagyon plagizálva, illusztrácó gyanánt.

                       2. a pestiek még (szlengben) a 17-es villamost becézik/ték sárga szöcskének

és szabadjegyes.

azt játszuk, hogy jól vagyok, és te elhiszed.

és vannak ad abszurd szabad asszociációk is.

némiképp kényszerszülték, de vannak. jobb híjján.

kezdem ez utóbbival:

ha hiányzik valami, akkor képzelgésbe kényszerül agyunk, vagy inkább csak az emocionális része.

így hazudtam vissza magamnak gyerekkori emlékem puha lágy kenyerét, vékony réteg zsírral, némi sóval hintve, zamatos paradicsommal, ráadásként friss szőlő, csak úgy, mosatlanul.

de a paradicsom ajkának vöröse, a kenyér testének hajló íve, a só verejtékének íze, a szőlő, illatának emléke.

bekebeleztem hát vágyaim.

vendégszereplős önámításunk után jöjjön a "kösz, jól vagyok" című eposz:

végre kád! a jutalom!

dobozok már üresen, csak kidobni kéne őket.

így hát végre jöhetett egy majdnem epilátori intenzitású forró fürdő, némi habbal, gyertyákkal, zenével.

a nyitott ablakon be-be csöpög  némi eső, de nem zavar, mert vele jön a hűs esti szellő is.

a zene ritmusába belopódzik a buborékok halk halála.

víz alá merülök, és majdnem beleveszek egy kádnyi vízbe. csak óvatosan csapkodok, mert még idő előtt elalélnának a gyertyalángok.

és arra a fél órára, sikerült elhitetnem magammal, tényleg jól vagyok. meg egy nagy ripacs!

a levendula méltó ajándék eme előadás "tiszteletére". nem hervad el, csak érzékeny szirmait kell óvni.

ma kinéztem magamnak egy meredek sziklás hegyet.

templommal, és kőkereszttel a tetején. vándorútra viszem egyszemélyes cirkuszom.

mostanában csak oda igyekeszem, ahol nem kérdik, valódi-e a hited?

a lényeg, hogy legyen!

keresztül kasul járom a fővárost.

nem ügy, mondhatnánk, de én biciklivel. és nem vagyok futár! mert akkor ugye, muszáj lenne.

én pedig nagyon nem kedvelem a muszájt, se a piroslámpát, sem a rámhúzódó autósokat, sem a bicikliúton elémugráló gyalogosokat / épp ezért ott, csak a lehető legritkábban megyek /, sem az elsőbbséget meg nem adó egyéb közlekedési formációkat.

hogy akkor hol közlekedek?

hát, ahol tudok! mindenütt, és mindenhol, ahol haladni lehet.

ma alig pár kilóméter híjján 100 -at tekertem le. /ez itt kérem a dicsekvés helye, mert ennyit, egy nap, már évek óta nem igazán/

és ami miatt ez a poszt megszületett, az az, amit Kispesten, az Áchim u.-ban láttam.

sokat nem mondok vele, ha megállapítom, hogy minden utunk úgy tré, ahogy van.

lett légyen az autó-, biciklisút, vagy járda.

a járdák amúgy külön fejezetet képeznek ebben a halmazban, mert ugye hogyan mondhatnánk azt egy fának, hogy legyen már oly szíves, és a gyökereit ne fölfelé, hanem  lefelé növesztgesse!

így aztán formatervezettnek nem mondható göcsörtösséggel folynak egymásba.

gyalogosnak, biciklisnek, görkorisnak minden ilyen gyökérgóc veszélyes /lehet/.

ám az a kedves, és bájos ötlet, amivel a már fent vázolt utca egyik lakója figyelemfelkeltővé tett egy igen csak méretes buckát, no, az nagyon megtetszett!

ím hát, miről eddig szövegeltem:

      jól járok én magammal.

avagy nincs nekem jobb dolgom?

persze, hogy lenne más is. ráadásul értelmesebb is.

de ezt most ne taglaljuk, mert már a gondolattól is elfáradok, ha meg fáradt vagyok, akkor még további, "baromira" fontos, és azonnal kiderítendő dolog jut az eszembe.

a mostani aprópoját a Thököly úton végzett felújítási munkálatok adták.

persze, adhatta volna más is, de ha én pont erre jártam ma, és épp ott szedik fel folyamatos folytonossági hiányok folytonos generálásával a macskakövet, ahol ráadásul akkorát zakóztam ma bicajjal. /semmi komoly, csak amolyan egyedi koreográfiás "hogyanszálljunkleabiciklirőljógyorsan" terepgyakorlat volt.

no, és itt üttött szöget a fejemben, nem, nem a zuhanás egyenes következményeként!, hogy vajon mi az ördögért macskakő a macskakő?

első körben jöttek az saját eredetű, kevéssé logikus válaszlehetőségek:

az általam látott macskák közt több volt a szürke, vélhetően ez is egy kapcsolódó elem lehet, mármint macskakő színére. csakis lineárisan visszavezethető módon. szerintem.

aztán meg ott van a kissé domború felület, ami rímelne, márha azt tenné, a kő felületének enyhe ívű domborulatára, meg a macska hátsó nézetű dimenziójára.

ez eddig oké, csak nekem nem kimerítő.

ekkor kezdtem el nézelődni a neten.

a válasszal sokkal okosabb nem lettem, bár kétségtelen, felvetődtek új elemek, és megint mások, melyeket nem árt tudni. most már, ha így belemerültem.

pl. macskakő jelkép: az időnek, az idő múlásának szimbóluma egyrészt. Magában foglalja a folytonosságot (hiszen ugyanarról a kőről van szó), és az újrakezdés lehetőségét is: nem egyszer élünk. Folytatjuk az előttünk élőkét, és a miénket is folytatják. De mégsem ugyanazt az életet. forrás:Jelenkor

így bukkant fel még egy településnév is: Macskakő (románul Maşca) település is, Romániában, Kolozs megyében. Torda városától mintegy 30 kilométerre nyugati irányban a Gyalui-havasok délkeleti részén terül el Járabányától délre. Határában sziderit, magnetit és muszkovit bánya működik.

és még ez is elibém került.

no, itt aztán már feladtam.

relaxálásként inkább zenét hallgatok: Yonderboi: Splendid Isolation. /örök kedvenc/

a tárgyak akaratukon kívül, pusztán a körülmények változásainak hatására, megváltoznak, átalakulnak.

a nutellás üvegből /a kissebbikből!/ pohár lesz.

a nescafé egészen különleges ízvilága is előbukkan. pláne, ha elfogy a forróvíz, és már langyos sincs, mert higéniai, és esztétikai okokra hivatkozva elfogyott. /a mikro meg már kilóméterekkel odébb/. ám a kávé, mint olyan, még ha csak kávészerű is, kell!

és a fentiek további leképeződéseként, szájlebernyegünk által fedett ragadozószerkezetünk kissé maszlagossá lesz.

nem, nem két napja mostunk fogat! csupán az elkeveredni képtelen, dacos porszemcsék tapadnak áhítattal a már korántsem olyan fehér fogainkra.

ebből következőleg a megszokott napi fogmosások száma arányosan nő a további, hasonlóan elegyet képezni képtelen instant kávéfogyasztási késztetésünkkel.

továbbá, a jó lesz még valamire textilíák hirtelen semmire sem jók már, így vagy kukába kerülnek, vagy még tiltakozással eme tény ellen, tisztogatási célokra előjegyeztetnek.

a hangok is gyorsabban terjednek, a pornak is kevesebb akadályt legyőzve kell a nyitott ablakon át beszédelegnie.

főleg, ha a körfolyosón pont most flexelik le a vaskorlátról a rozsdát!

most akkor vagy szobafogság a csukott ajtó-ablak mögött, vagy tisztaságfóbiás tünetegyüttes kezelés előtti állapotfennforgás esete.

az otthon elveszti otthon jellegét, már csak egy pofás, de akkor is üres kéglivé fokozódik le.

a wc papír is épphogy elegendő már, de ha nagy a baj, maradt még pár papírzsepi!

hihetelen helyeken is előbukkannak a pormacskák, pedig mi takarítottunk, vagy legalábbis úgy hittük.

a fentiek egyenkénti, és összegezett tényállásának van közös nevezője:

KÖLTÖZÉS!

a háttér tv-zésből hirtelen ragadtak ki az éteren át jövő mondatok.

most mindent csinálnék, csak azt nem, amit épp, vagy inkább éppen kellene.

az M1-en ment a délelőtti vallási műsor. mivel nem vagyok vallásos - csak hiszek dolgokban, érzésekben - nem is figyeltem.

ám egyszer, egy pillanatra, mégis csak figyelmem középpontjába került a műsor, s onnét már figyeltem a történéseket.

az ormánságban dolgozó lelkészekkel készült egy hosszabb riport, s ebben szólalt meg egy Feri nevű lekész, vezetéknevét nem írnám, mert tartok tőle, rosszul jegyeztem meg.

s ő is mesélt a munkájáról, élményeiről, tapasztalatairól.

ebből ragadott meg különösképp az egyik története:

miután elvégezte a lelki gondozói iskolát, bejárt egy kórházi részlegbe, az elfekvőbe.

nehéz élmény volt számára azzal szembesülni, hogy egy egész emberi élet elfér egy kórházi ágyon.

volt ott egy idős férfi, aki nem tudta végtagjait mozgatni, s beszélni sem tudott.

pedig akart, nagyon is akart volna.

eleinte ő próbált beszélni hozzá. nehéz volt.

s egy nap, csak azt vette észre, hogy az idős férfi mintha nagyon akarna mondani valami, de hát a szavak nem voltak segítségére.

hosszan meredt maga elé. kitartóan nézett előre. szemben vele a kórházterem mosdórészlege volt.

a lelkész odament, és rámutatással próbálta kitalálni, mit szeretne a bácsi.

és jöttek a kérdések: csempe? mosdókagyló? és így tovább, míg nem eljutottak a tükörhöz.

a lelkész nem értvén a dolgot, belenézett a tükörbe, de csak önmagát látta benne.

nem értette. de jobb ötlete nem lévén, odalépett az ágyhoz, hogy láthassa azt, amit a bácsi lát.

látja benne magát?

igen- jött az erőtlen, szavak nélküli válasz.

az ágynak felhajtható lévén a háttámlája, felhajtotta hát, vagy már fel is volt hajtva, erre a részletre nem emlékszem már. nem is ez a lényeg.

a fontos az, hogy végre a lelkész is megláthatta, mit lát a bácsi: a szemben lévő háznak egy részletét, ereszcsatornát, és az égboltnak egy keskeny sávját.

ennyi maradt egy lassan elmúló életnek a külvilágból.

a felismerést, a nehéz pillanatot, mindketten megkönnyezték.

együtt nézték a kinti világ picinyke szeletét.

s, attól kezdve már a lelkész sem akart minden áron beszélni, hisz már nem volt rá szükség. szavak nélkül is értették egymást.

a jelenlét volt a fontos. a benső figyelem, az odafigyelés - összegződött bennem a történet.

ez hát a lélektükör.

benzingőzbe vesző finom illatukat jó lenne érezni. bársonyosan puha orrukat arcommal illetni, ujjaimmal lágy ívű testük vonalát követni.

szabadon szárnyalni, félelmeket legyőzni, embernek születettek vágya csupán?

amiről, és akikről többet is lehetne tudni

egy pillanat alatt hullik szét darabjaira az ÉLET!

véletlenek. mondják, ilyen nincs.

de mi akkor a magyarázata ezeknek a létcsodáknak? ezeknek az aprócska életeszenciáknak?

ma reggel, mikor a MUPA honlapján barangoltam, kutatva a Szegedi Kortárs Balett Carmina Burana  /örök kedvencek ők!/ őszi előadásai után, az M1-n pont ez a grandiózus zene szolgált aláfestésül valami reklámblokkhoz. /nem láthattam-hallhattam még ahhoz elégszer, hogy megunjam/

rajongok az ilyen finom pillanatokért.

s ha emberekkel kerül kontextusba, akkor elmélázom azon, vajon mi mozgatja a lelki húrokat, mik egyszerre szólalnak meg, látszólag egymástól teljességgel függetlenül?

(nem véletlen, hogy ezekről a csodákról már korábban is írtam. egyszerűen lenyűgöznek.)

az alkotó ember

kicsit megelőzve a mai hírekben látottakat, épp tegnap jártunk a Nyugati téri felüljárónál.

akkor, ott halottam a felüljáró körül kerengő legendáról először. / a cikk alján lévő hozzászólások pedig egy további témát is felvetnek, illetve "leleplez"-nek. a Deák téri metrónál lévő színes falicsempékbe ágyazott vers háttere  is kibontakozik./

és most szövünk majd új szálakból puha, meleg fészket.

belefonva a régit, mert alapnak lennie kell.

hetek kérdése csak, hogy elkezdődik új élete.

de egyáltalán vajon van-e olyan, hogy új élet?

neki van. bizonyos értelemben.

alig pár éve a feneketlen mélyésgbe, a végzetbe vetette magát.

már nem akart fényeket látni, árnyak közt bújkálni, nem akart már kérdésekre sem felelni. már semmit nem akart.

ám a sors másként döntött.

évekid dühös, haragvó volt. büntetésnek érzett minden ébredő hajnalt.

életre ítélték.

de ez az élet nem volt új élet. a sejtjei, a haja színe a régi volt. és a rémálmai is ismerősen köszöntek vissza.

csak az érzései tüntek el, majd a szavak olvadtak a szürke semmibe.

így ment ez hosszú éveken át.

sosem hagyták magára, de magányos maradt. eltemette magát a képzelt fájdalmaiba.

és valamikor nem is oly rég, lassan-lassan ébredni kezdtek a szavak, reménykedni az érintések.

már a télben is a tavasz virult, és belül, mélyen, hol senki sem láthatta:forróság emésztette.

nem akart elhamvadni, semmivé válni.

élni akart. nagyon.

újból érezni, beszélni, dédelgetni vágyott.

és őrizni a titkot, egy másféle élet titkát, melyben ott lapul a múlt.

a múlt, mely kincsé teszi a jelent.

elidegenedtek tőle a szavak.

magára hagyták.

néhányan azért vele maradtak, csak hogy el tudja mesélni, miként hord a zord hajnali szél esőcseppeket az ablakpárkányra. miként veti le őket az ablakban lengedező virágok leveleire, s hagyja ott őket néma felkiálltójelként. "látod! én még most is vad dühömben sírok, de te már csak mosolyogsz!"

igen. csak mosolyog.

volt idő, mikor együtt sírt a szelekkel. az ő könnyei az ölébe hulltak. elhagyott, védtelen ölébe.

és akkor is virrasztott. a magányát őrizte. görcsösen.

most kisimult lelkét vigyázza.

s nem zavarja, hogy fogatlan szájából meztelen mellére folyik kávéja.

elréved az elmúlt órák lebegő boldogságán.

szép ez a viharos hajnal.