Anyámlánya

novemberi ibolyák; provisorium; bogár; morfiumtánc; kétváll, meg ilyesmi-k 

mert akkor 2008. február 08.-ával neked máris jól kezdődik az újév.

amikor Buddha magához hívta a birodalom állatait, a Patkány érkezett meg elsőként.  Egy régi legenda szerint Buddha – mielőtt végleg eltávozott volna – magához hívta az összes állatot. De csak tizenketten jöttek el. Jutalmul nekik ajándékozott egy-egy évet. Ők voltak a patkány, a bivaly, a tigris, a nyúl, a sárkány, a kígyó, a ló, a kecske, a majom, a kakas, a kutya, és a disznó. Az ajándékozás pillanatától az évek az állatok nevét viselték és az ő befolyásuk alá kerültek, így az abban az évben született ember is az állat tulajdonságait viseli

amennyiben nem e jegy szülötte vagy, akkor estleg kivédendő a balszerencsét, vegyél egyet gyorsan, amíg a készlet tart. 

ha elég vakmerő vagy, akkor egyszerűen csak állj lesben egy csatornafedélnél.

a szolídabb lelkűeknek alternatívaként talán egy film is megteszi.

tök mindegy, ez az év így is, úgy is a tiéd lesz!

és végre valami, amivel talán majd mi, magyarok, bevehetjük a bevehetetlennek hitt kínai piacot.

és talán még gazdasági revansot is vehetünk a sok műanyag gagyi cuccukért!

bárhogy is lesz, de jó kis cucc!

 

bár a napot még pirosbetűvel írják, de a gazdaság bizonyos ágazatában ez mit sem számít.

/ a gazdaságról és annak gazdaságosságáról meg annyit, hogy csak a legszükségesebb létszámmal üzemel a létesítmény/ nagy nyugalommal nyitáshoz készülődtünk, mikor nyílik az ajtó:

- elnézést, még nem vagyunk nyitva!- szólok a lefelé igyekvő idősebb párhoz. azok kissé tanácstalanul összenéznek, majd kifelé indulnak.

- esetleg tudok valamiben segíteni?- tompítom a rideg tényt.

- csak a mosdót szeretnénk használni.-rebegi a hölgy.

- megfizetjük!- tette még hozzá.

- csak sétálni indultunk...- de nem fejezi be a mondatot, mert inkább a mutatott irány felé indul. kísérője megáll a lépcsőn, jelezvén, ő aztán tényleg nem akar tolakodó lenni.

közepes lelkesedéssel a dolgom végeztem, ám az feltünt, kissé sokáig időzik a hölgy. remélem nincs rosszul- suhant át az agyamon. partnerén azonban nyoma sem volt az aggódásnak, így én sem foglalkoztam a helyzettel tovább.

már vagy negyed óra is eltelt, mikor végre megjelent a hölgy, s a táskájában kezdett matatni.

- mennyivel tartozunk?

- semmivel.

- tudna esetleg valami tisztát adni?

- mire teszik gondolni?

- valami erősre, de tiszta legyen!

- ne haragudjon, de azt nem tehetem. még nem vagyunk nyitva, de addig is tessenek helyet foglalni.

- ááá, annyira nem fontos! csak a kedvességét akartuk meghálálni.

- ugyan, tessék csak hagyni! nincs kötelező fogyasztás. a szabályt be kell ugyan tartanunk, de amit tehetünk, azt azért megtesszük.

- köszönöm kedveském! és boldog ünnepeket magácskának! - és még diszkréten áthajolva odasúgta az ajtó fölött: - hagytam bent valamit. majd legyen kedves kivenni.

- ó, nem kellett volna! szívesen segítek, ha tudok. - szabadkoztam kissé zavartan.

- további kellemes napot önöknek!- köszöntem el a jólszituált hölgytől, s kísérőjétől.

a férfi már kint állt az utcán. köszöntésként egyik karját felém lendítette, másikkal asszonya után nyúlt, ki kissé nehézkesen lépkedtek fel a lépcsőn. talán a csontjai nem mozogtak már úgy, vagy a bunda rótt rá túl nagy terhet.

kis idő múltán eszembe jutott  " hagytam bent valamit. majd legyen kedves kivenni.". meg kéne nézni. talán némi apró, vagy egy tábla csoki a kézszárítón. hogy milyen kedvesek az emberek. fizetnének minden kis apróságért. majd odaadom a srácoknak. na jól van. megyek, megnézem.

belépve az előtérbe, rögtön elment a kedvem a nézelődéstől. a francba! - mormogtam magamban, majd visszaléptem ideiglenes gázálarcért. immár kellően felfegykervezve, visszatértem a terepre. túl azon, hogy a látottak alapján erős tereprendezésre volt szükség, most már ott motoszkált a fejemben a "csomag" is. vajon, mi lehet az? szememet gyorsan végigfutattam a lehetséges pontokon, de sehol semmi.

úgy kell nekem! nesze neked érdekmentes segítség! - majd egy mély lélegzettel tiszta levegőt tárolva a tüdőmben, nekiláttam takarítani. egyszercsak a döbbenettől a rongy is megállt a kezemben.

naa, ne! ezt nem hiszem el! - a kagyló mögött, alig láthatóan ott volt a csomag.

egy épphogy kivehető fehér bugyi, amit vastagon borított a bélsár.

és a padkáról egy csupafoltos wc-papír vigyorgott rám. 

a sápadt napkorong magában didergett az égen. fáradt volt, és lenyugodni vágyott már. felhők sem melengették kerekded testét.

és mégis, mi ez a hirtelen jött sötétség? honnét jő e furcsa zaj?

egy szempár kutatja az eget. furcsa dolgot lát. mintha karók lengedeznének az ég és föld között. egy pillantra úgy tűnik, integetnek is.

meredten bámulja tovább az eget. ám, amint az árnyak közelebb érnek, s a susogás is széllé duzzad, arcára a rémület ül ki.

szorosra zárt ajkai közül is kihallik fogainak koccanása. aztán a szél elül.

még percekig áll egy helyben, míg végre újra ki meri nyitni szemét. és ujjabb hosszú percek telnek el, míg fejét az égre emeli.

látni, tudni akarja mi ez a rettenet.

karok lebegnek felette. csupasz karok. s az ujjak segélykérőn meredeznek felé. mintha mind egyszerre akarná őt megérinteni.

"kik vagytok ti?" - leheli feléjük az iszonyat kérdését.

"mi vagyunk a leesett karok, kik soha, senkit nem öleltek, s nem simogatták senki arcát."- szólt egy vaskos kar.

"egy reggel mind leváltunk egy-egy testről, mert nem volt helyünk már a világban."- szinte hisztérikusan sípitotta egy másik.

"mert egyszer valaki azt mondta, egy napon lehullnak majd az összes karok, kik élőt nem öleltek addig igaz szívből" - zokogta egy vékony karocska.

"de én azt sem tudom, mi az az ölelés, hisz engem sosem ölelt senki!" - tiltakozott hevesen egy másik.

és újból hadonászni kezdtek a rémült alak felé.

"meeents meg minket!" -esdeklett mind egyszerre.

s mitha csak sírva fakadnának, lassú köd ereszkedett alá.

"de mit tehetnék én?" - kérdezte a magányos alak.

"érints meg! simítsd végig ujjaink hegyét! ujjaid fond a miénkbe! tanítsd meg az érintés örömét!" - könyörögtek neki mindannyian.

a félelmét lassan legyűrve, megérintette az első felé nyúló kart. majd  ujjai kissé tovább időztek a következőnél. érezte, amint átmelegszenek a fagyos végtagok.

aztán mindkét kezét égnek tárva hagyta, hogy ujjai összefonódjanak az ismeretlen ujjakkal. az érdesekkel, a bársonyosan puhákkal, a vékonyakkal, s a püffedtekkel.

így ált ott még, ki tudja meddig, a mindent beborító nyirkos esti ködben.

rég volt. nagyon rég.

már csak homályosan emlékszik arra, mikor is volt, hogy Istenbe vetett hitét elvesztette.

addig a napig elhitte amit mondtak neki. elhitte, hogy azok, kiket szeretett, mind visszajönnek egyszer, s újra együtt ülnek majd a vasárnapi asztalhoz.

s az asztalon újra ott fog sárgán gyöngyözve gőzölögni a finom húsleves. és ő hiába áhítozik majd ismét a csirke nyúlós, inas lábára, a mennyei finomságú kakastaréjra. azt kiváltságosként ismét a nagyapja kapja majd. de a kirántott felsőcombot megkaphatja. azt nem szerette az öreg.

az ilyen vasárnapi ebédekről kicsi gyerekként azt hitte, sosem érnek véget. s ha rétes is volt, akkor lehetett tudni: ünnep van.

nem emlékszik, hogy ezeken az ünnepeken milyenek voltak a karácsonyfák.ám a tisztaszoba bútorainak helyét még ma, évtizedek múltán is le tudja rajzolni. talán ott, abban a hűvös szobában várhatták a kíváncsi gyerektekinteteket. és biztosan mindegyikük elnéző volt, ha egy-egy ezüstbe csomagolt, halovány rózsaszínű, kásás szaloncukrdíszétől titkon megszabadították.

ó, a rétesek! azok a finom, fátyolvékonyságú levelekbe gönygölt mennyei csodák! a túrónak még illata is volt. a diósat meg mindíg óvatosan kellett enni, mert sosem lehetett tudni, mikor búvik elő egy aprócska, rakoncátlan dióhéj a töltelékből. a mákosat sosem szerette. nem azért, mert neki arról a végeérhetetlen szelelések jutottak eszébe. csak az ízével nem kötött békét. de a szelelésben kedvét lelte. élvezte, ahogy a tágra nyitott hátsóudvari kapunál meglódult a szél, s vitte magával a megszáradt, haszontalan mákgubó darabkákat, s az aprócska, szürke szemek tehetetlenül hulltak alá a fonott kosárba. ilyenkor nagymamája az Istenről beszélt, s annak jóságáról. s arról, ha imádkozunk, és megbánjuk bűneinket, minden jó lesz. a nagyi hitt benne. így ő is elhitte, hogy van, aki mindenkit megment, felemel, vigyáz rá.

egészen addig, míg egy ősszel el nem érkezett a szüretidő. akkor még nem tudta, hogy baj van. kicsi volt még, s kora megkímélte a világ bajaitól. annyit látott csak, hogy a felnőttek komorabbak lettek. aztán egy nap, mikor épp öccsét dajkálgatta ölében, jött a hír: nagyapa meghalt. nincs többé.

de ő nem sírt, nem lett bánatos. hiszen van Isten, és ő majd rendbe hoz mindent. hazaküldi a nagyapját, és akkor újra együtt ülnek majd a közelgő angyalünnepen. biztosan így lesz, hiszen a nagymamája is hitt a feltámadásban, mert aki jó, annak megadatik a visszatérés. és nagyapa jó ember volt.

hogy milyen volt az a karácsony? ki tudja már? rég a feledés sűrű leplébe bugyolálta az idő.

de a pofon. az megmaradt.

ő türelmesen várt nap nap után, és éjjelente tényleg eljött a nagyapja. látta. látta, amint le-fel járkálva keresi a műfogsorát, amiről csak ő tudta, valaki az udvari wc-be dobta.

aztán a hajnali fények újra elviték a nagyapát.

egyszer, a sokadik hajnal utánni reggelen odaállt a nagymama elé. szinte üvöltött rá: nincs Isten! ha lenne, akkor a hajnal nem vinné el mindig a nagyapát! akkor itt lenne, és újra nekem kellene felhúznom a csizmáját!

többet szólni már nem volt ideje. a pofon torkába fojtotta a szemrehányásokat.

meg ne halljam még egyszer, hogy szidod az Urat! - a sötét fejkendő sem tompította a nagymama dühét.

de a nagyapa még évekig visszajárt keresni a műfogsorát. aztán ki tudja, azért tünt-e el, mert végül megtalálta, vagy azért, mert elfáradt, és végleg pihenni tért.

 

aprókat sercent a vékonyka gyertyaláng. olykor piciny viaszcseppek hulltak a földre. mintha csak tüsszentett volna.

csend van. nagy-nagy csend.

de, mégsem! halk koppanás nesze jő az ablak felől. kinézek, de csak a gyertya halovány, lengedező tükörképét látom.

aztán még egy alig hallható koccanás.

valaki ott van. valaki van ott.

netán eltévedt? én már nem várok senkit. 

beengedem, mégse legyen ott kint egyedül.

az ajtó lassan, nehézkesen nyílik.

gyere be! - szólok ki a sötét folyosóra.

nincs válasz.

így hát én sem szólok többet. az ajtónak támaszkodva várok.

csend van. újra csend. majd nehézkes léptekkel megindul felém valaki.

arcát nem látom a sötétben, csak görnyedő alakját.

vajon ki lehet?

ó, most látom csak! az angyalom! hátáról már szürkén, töredezetten lógnak egykoron habfehér szárnyai.

megáll előttem. kezét az ajtófélfának támasztja. megpihen.

még mindig nem szól, csak fejét lassan felemelve, rám néz.

majd egy nehéz, rekedt sóhaj hagyja el torkát. hirtelen tör fel belőle a köhögés.

apró piros cseppek rajzolódnak ki fehér blúzomon.

mi ez? - nézek kérdően a mellkasomra, majd reá.

vér.

vért hány az angyalom.

haldoklik.

A vég

Vége, igen.   Nincs semmi sem. Igen.

tehetetlenül forgolódott az ágyban.

várta. várta, hogy egyszer csak, majd elalszik.

azt ugyan várhatta.

aztán feladta.

lábai kicsit fázósan matattak papucsért. a sötétben kitapogatta a kapcsolót. szemét még a gyenge fények is szúrták.

csak az ágy melegét sajnálta.

reménykedve kutatta a cigisdoboz belsejét. először csak az ujjainak nem hitt, aztán már a szemének sem. üres volt a doboz.

a rohadt életbe!- mormogta magában. majd eszébe jutott, mintha pár órával ezelőtt még  látott volna egy kihullott szálat.

hátha.

de hiába emelgette, rázogatta kabátját, nem volt ott semmi.

a pisztácia is elfogyott. csak az üres csontvázak ásítoztak egymásra dobálva.

a bögréből meg csak dermedt kávé vigyorgott rá. - még jó, hogy nincsenek muslicák. megfagytak a dögök! - röhögött volna kárörvendően, ha lett volna hozzá kedve.

inkább húzott egyett a kávéból. pfúj!- húzta el a száját. fogat kellet volna mosni, de minek! majd reggel. senki se szagol éjjel a pofámba -nyugtázta a dolgot.

majd kislattyogott a budira. - áldott magány! legalább nem kell folyton lehúzni a slozit. meg amúgy is takarékoskodni kell a vízzel! másnak még inni se jut, én meg itt a szart fürdetem.  látvány ellen meg dobok rá budipapírt. ne fázzon a szentem, ha már elhagyta beleim jótékony melegét. - mormogott magában. ha meg zavarta a bűz, egyszerűen lehúzta.

le-fel mászkált a lakásban. nem találta helyét. most mi a faszt kezdjek magammal?-dünnyögött.

na ja, zenét kéne hallgatni, majd az talán lelazít. - útban a lejátszó felé, majdnem elcsúszott a még langyos madárfoson. - a kurva anyját! ez sem tud máshová szarni! még jó, hogy nem a fejemre. észre se venném. reggel meg nézhetném, amint rajtam röhög az a sok idióta a villamoson. örrökké annyian vannak, mintha soha, senki nem lenne szabadságon! büdös parasztok!

a számokat kicsit sercegve olvasta be a lejátszó. talán már karcos a lemez. de az is lehet, hogy csak unta ezt a fárasztó fazont.

hja, enni kéne! de mit? már hónapok óta nincs nála semmi. ha meg mégis, azt unalmában felzabálja.

meredten bámult maga elé. még mindíg nem volt álmos, csak rohadtul fáradt. meg a háta is fájt. meg az összes nyamvadt csontja.

aztán arra gondolt, hátha....

néhányszor, amikor nagyon kimerült volt, és nem bírt elalduni, maszturbálni kezdett. de annyira unta már magát, hogy még azt is abbagyta. belefáradt. meg kedve sem volt hozzá.

legalább szeretném a piát!- suhant át az agyán.

vagy volna itthon egy kis fű! ja, majd ébren álmodnék! meg okádnék magam alá! a francnak se kell ez az egész!

jesszus! mindjárt kelnem kell! az isten verje meg ezt az álmatlanságos, magányos világot!

na, jó! befejeztem! holnap veszek altatót! a fenéket! még ma!- döntötte el magában.

aztán lekapcsolta a villanyt.

mert azzal is spórolni kell.

 

a gyerekkori várakozásról valahogy mindíg a zöldrefestett, számozott postaládák jutnak eszembe.

ezek a keskeny, dobozszerű, kulccsal nyíló szerkezetek annyi, de annyi titkot rejtettek.

már arra is mindíg olyan odaadással vártam, hogy jelezzék, indulhatok végre a POSTALÁDÁHOZ.

mintha valami furcsa varázs ülte volna meg ezeket a hideg fémkalitkákat, telve titkokkal: Képesújság, Szabadföld, Lottószelvények, Levelek, Táviratok.

rendre megvolt az ideje, hogy mikor érkezik a zölddobozos Moszkvics. általában 10 körül.

magasra csapó porfelhő jelezte, rákanyarodott a düllőútra, s nemsokára ideér.

de én már jóval érkezése előtt ott voltam. a ládikák alá guggolva, békaszéket fontam, s élveztem a napsütést, az előttem elterülő semlyéken legelésző bamba tehenek látványát. olykor az eget lestem, kutatva rajta a felhőkből kirajzolódó alakokat.

mintha másra nem is vártam volna akkoriban.

a kísérletező kedv "eredményei"

 162; 54; 37; 41; 09; 22; 110/60; 5,4; .......

ebből is látszik, létezem.

és bárki is lehetnék.

ha meghalok, a számok maradnak.

akkor mégis, mitől vagyok az, aki?

 

 

sokkal inkább elgondolkodtató, mintsem vicces 

gondolom sokak kedvence található ezen a blogon.

ajánlom Nektek, s gyermekeiteknek!

menjetek, oszt csemegézzetek.

arra nézvést már egy ideje nincsenek illúzióim, hogy génjeim védelme alatt állok.

a gazok cserben hagytak!

egyre gyakoribbak azok a reggelek, amikor a szatyrok nem a kezemben lógnak, hanem a látószervem erkélyén csüggnek.

bár hajam szála ettől nem görbül, de hullik, mint ősszel a falevél. csodálkozom is, hogy még nem kellett hajat varratnom.

az idén már vagy 5x fizettem vizitdíjat, és nem mondanám, hogy indokolatlanul.

a busz után már nem csak kedv hiányában nem futok. vánszorogva meg sokra nem megyek.

ha kiráz a hideg, annak már kifejezetten örülök, mert akkor majdnem annyira üdének, feszesnek látszik a bőröm, mint 20 éve.

és télen amúgy sem fázom annyira, mert az idő jóindulatnak álcázott álnokságból zsírsejtekkel körbepánázta derekamat. persze, ha beszívom a hasamat, még elmegy, de akkor hová kerülnek a beleim?

aztán a cserbenhagyás reggel különös kegyetlenséggé sorolódott át. sejtettem én már az éjjel is, hogy nem leszek ropogósfrissen ébredő amazon. már a fentiek miatt sem. igaz, ha visszagondolok, indulásig még majdnem rendben is voltak a dolgok.

elfajulni akkor kezdett az ügy, amikor elkerülhetetlenül cipőt kellett szuszakolni a virgácsaim számmeghatározott részére.

kissé nehézkes volt a járás. mintha göb nőlt volna éjjel a bal talpam alá. igaz, ez a fele amúgy is renyhe a testemnek ( még jó, hogy nem a bélbolyhaim azok). hitvány szervezetem korábban sem tűrte jól az alacsony rezgésszámú merevtestes becsapódásokat.

önvizsgálatot nem csak időm nem volt tartani, de kedvem sem. a végén még kiderült volna, hogy valami kórság kötött velem szövetséget.

összeszedtem hát magam, és felszálltam a villamosra. gyorsan le is ültem, addig se terheljem sajgó felemet.

melóhelyen meg már a teendők elterelték a figyelmemet, s mivel amúgy sem csábos járásomról vagyok ismeretes, fel sem tűnt az az enyhe bicegés.

de egy idő után evett a fene, s gondolván is, ki tegyen velem jót, ha nem én magam, kezelésbe vettem a rokkant tagomat. már előre felkészítettem telepatikusan, hogy ha fáj is, ne vinnyogjon, de most egy kissé megmaszírozom.

ennek pedig megvan a maga folyamata.

fűzőt kiold, majd kissé meglazít. élvezi, hogy kicsit üdébben rohangálnak medrükben a vérlemezkék. egy leheletnyi sóhajtás, csak épp a megelégedés kezdődő jeleként. aztán óvatosan lehúzni a cipőt, majd egy gyengéd mozdulattal végigsimítjuk a talpunkat, mintegy ellenőrizendő, nem lett e rövidebb az elmúlt kínok alatt.

de a felismerés döbbenetét, miszerint még is gáz van. a csomó még így, zoknistól is kivehető, sőt érezhető is, kihagytuk volna.

de mit tehet az ember? mély levegőt véve erőt vesz magán, és odahajol az érintett szakaszhoz, és megvizsgál, netán analizál is.

jobb farkasszemet nézni az elkerülhetetlennel.

és akkor jön a kikerekedő pupillaeffektus, meg mi a frász ez? belső felindulása.

aztán egy határozott mozdulattal letépjük a göböt. jó, nem is göb, már nem az.

egy hulla. végtaghiánnyát halálába merevítve.

de a kérdés: mit keres egy tücsöktetem a zoknim talpán?

önnön oktalan hallálát torrolta volna meg ekképpen, amit úgy sem kerülhetett volna el, mert így-vagy úgy, de felzabálták volna őt a ragadozók.

ily módon hát, hiába is keresett menedéket az éj leple alatt cipőmben, galád összeesküvőként lettem én a gyilkosa.

kukába vele!

de legalább nem vagyok nyomorék!

       

annak ellenére, hogy az 1920-as születésű Antti Lovag hazánk ( Csongrád megye) szülöttje, mégsem magyar állampolgár. elmondása szerint egyik nagy vágya, hogy az lehessen.

élt már Izmirben, Törökországban, Finnországban, Svédországban, és Franciaországban is.

az általa tervezett házak a bubble house-ok.  

ezeknek a fészekházaknak a színei, formái szinte ott bugyborékolnak a retinán.

nekünk, a panelvonalak látványától terhelt embereknek, már a látványa is felüdülést jelent.

akárcsak a természet különc szülöttjének házai.

hétköznapi kreativizmussal

ettől meg majdnem dobtam egy hátast. félelmetes! :-)

amikor azt olvastam: csikkrendelet, először hirtelen csendrendeletnek olvastam. annyira morbidnak tűnt, s tűnik még most is.

meg helyből kivitelezhetetlennek. 

mert mégis, hogyan ellenőrzik?

tettenéréssel? de ahhoz minimum egy szuperérzékszervű gárda kéne. meg egy lepkeháló.

utóbbi a bizonyíték röptében való begyűjtésére. meg egy mozgó dns-labor. mintavétel végett. és egy hiteles hatósági tanú se árt. azért arra kíváncsi lennék, milyen elképzelések, projektek születnek (jó pénzért) a bizonyítási folyamatra.

a rágógumitilalmat miért nem vezetik be itt is?

az legalább annyira gusztustalan, és még felseperni sem lehet. arról nem is szólva, hogy sokkal "ragaszkodóbb": cipőtalp, ruha, haj, kárpit, stb.

eltávolítani fagyasztással, benzinnel, higítóval, ja, és ollóval lehet csak. na meg, légkalapáccsal. függvényében a szenyezett anyag szerkezetének. vagy sehogy.

ezeken a tilalmakon csak somolyogtam.

nem úgy a koldulási tilalmon.

persze, majd attól, mert a szépérzékét bántja a tisztes állampolgárnak a sok szerencsétlen, rögtön ármánykodni kell ellenük! rendeleteket gyártani, meg fenyegetőzni!

és mi az, hogy erőszakos koldulás?

van, akinek a látványuk is erőszakot jelent. másoknak már a hozzájuk intézett szavaik is a zaklatás kategóriájába csap át. s van, akit meg úgy ahogy van, hidegen hagy ez az egész bolhacirkusz. sőt! örülnek, hogy nem nekik kell kéregetniük. és ettől már jól is vannak a dolgok.

meg aztán mi erre az egyértelmű szabály?

ja, ha megoldani nem tudják a hajléktalanságot, szegénységet, akkor majd megtiltják!

holnaptól tilos csórónak lenni, bűzleni, fingani, böfögni.

a lobbizás nem koldulás? vagy annak egyszerűen jobb a PR-ja?

ugye mennyire más a kettő?

lassan olyan lesz ez az ország, ahol egyre nagyobb követelmény lesz a szociális érzéketlenség.

ahelyt, hogy arra figyelnének, hogy tizenévesek ne igyák magukat hulla részegre, ne okádják tele a kapuljakat, az utcát.

mert, speciel engem sokkal inkább irritál egy taknya-nyála egyben suhanc látványa, mint egy koldusé.

 

 

ahogy leléptem a buszról, épp akkor húztak el a Jászainál. ütemes vidám "hopp-hopp"-okkal.

jó volt újra látni ezt lelkes Csapatot!

ezúttal, mintha többen lettek volna.

kutyailag biztos. jó volt a csapateloszlás is. elől a (talán) retriver. igaz, kissé "kilógott" a sorból. rajta nem volt foszforeszkamellény.

de hátul ott volt az elmaradhatatlan vizsla.

s a sort egy kerós zárta.

olyan igazi, szívből jövő mosolyt rajzoltak az arcomra. késő éji, gondtalan pillanatot szereztek. (jó ezt érezni egy fárasztó nap után)

köszönet érte!

meg a hópelyheknek, mik csintalanul táncoltak tegnap a levegőben, ügyet sem vetve a szürke város unott embereinek komorságára.

 

 

az elmúlt napok híreinek, és a naptári napok metszésponjának vetületében felmerült bennem egy kérdés: vajon nem karácsony közeleg?

nem az angyalok harsonáznak egyre erősebben?

és netán nem a "szeressük egymást gyerekek, és felebarátaim!" jegyében bontogatjuk az adventi naptárt?

vagy egy személyiségzavaros angyal csapkodja vasaltbakancsát az emberek agyában, és ott suttog démoni rekedtséggel: ne szeresd! ÜSD! ne tűrj! RÚGJ! ne tolerálj! KÖPD LE! nehogy átengedd! LÖKD FEL! nehogy elnézést kérj! SZIDD A JÓ KURVA ANYJÁT!

lassan a karácsony közelsége olyan hívószóként fog működni az emberek agyában, mint a doberman esetében a "rózsabimbó" - a Colombo egyik epizódjában - a szépség szinonímája a gyilkolás lett.

nekünk meg a szeretet ünnepe válik lassan a gyűlölet hívószavává.

egyre gyakrabban fogunk e nap közeledtével cigányozni, zsidózni, köcsögözni, autót savazni, ölni, stb.

persze, naív lennék, ha azt hinném, ha valamit előírnak, akkor az úgy is van.

meg hülyén is venné ki magát.

naná! naptárlapozgatós szeretetroham!

és akkor majd szépen átadjuk a helyünket a metrón a homleseknek, türelmesen kivárjuk a kasszánál forintjaival szöszögő nénikéket, megértjük a szomszéd vasárnap délutáni ütvefúrós barkácsrohamát, a belőtt teenegerekre mosolygunk megértően, kollegáinknak meglepi ajándékot csempészünk az íróasztalára, és a többi.........

ja, hogy ez nem így megy?