Anyámlánya

és mindezt milyen áron?

kit védjek?

a vendégjogot?

más testi épségét?

a sajátomat?

vagy mindezt egyszerre?

talán igen.

de ha nincs felkészülés, gyakorlás, s ezáltal kellő rutin, vajon honnét nem billenek a dolgok rossz irányba?

ezek könyednek látszó, ámde súlyos kérdések.

még most is lüktetnek bennem: da-dam, da-dam.

egy pillanat alatt berobbant a hatalmas testével.

szinte lezúdult a lépcsőn. amint felnéztem a lengő ajtó mögül, egyenesen az arcomba tolta arcát, és belenézett a szemembe.

ellentmondást nem tűrően követelte, azonnal mondjam meg, hogy mekkora a pupillája?

miközben ingadozó teste fél fejjel fölém tornyolust, igyekeztem korrektül válaszolni: nagy.

de mennyire?- fagatott tovább egyre vadabbul

mihez képest?- kérdeztem tőle.

de ekkor már minden szempár meredt döbbenettel minket nézett. szörnyülködtek.

kezében egy rogyant cigiszál reszketett.

szeretnélek megkérni, hogy távozz!- szóltam hozzá.

de mééért? mert buzi köööcsööög vagyok?- üvöltött rám.

nem, csak zavarod az embereket- folytattam.

de én csak inni szeretnék!- szinte már könyörgött.

nem adhatok- feleltem.

de mééért? 21 éves vagyok! most megversz te is? idehívod a haverjaidat? még két óra van a vonatindulásig! csak inni szeretnék! nem ééérted?- tajtékzott tovább.

vizet, vagy üdítőt szívesen adok- s már nyúltam a pohárért.

közben éreztem a hátam mögött álló emberek kíváncsi tekintetét, a körülöttem lévők félrehajtott fejének tompa árnyát. mintha csak hárman lettünk volna. Ő és a démonja meg én.

mindjárt bepisilek!- kezdett el toporogni.

ott a mosdó- mutattam az irányt.

de ő meg sem mozdult. mintha már nem is lenne szüksége könnyíteni magán.

és nagy lendülettel elindult az ellenkező irányba.

szinte elnyelte a másik terem boltíve. piszkos, szürke kabátjának csak a lassan elillanó szelét éreztem.

egyik kezében a vizespohár, másikban a mécsestartó. hirtelen azt sem tudtam, vajon honnét ragadta magához. lassan közeledtem felé, miközben kijjebb invitáltam. s eközben zsebébe csusszant a mécses.

nem mozdult.

hátra léptem, s az ajtón beszólva kértem, jöjjenek ki.

nem! mert ha kimegyek, úgy pofán vágom, hogy...- volt a válasz.

ismét magunkra maradtunk. mintha csak élethű bábok ülnének a székeken, s bent is csak robotok mozognának.

most mi lesz? suhant át agyamon.

nem lehetne kidobni?- szóltak az egyik sarokpadról felém.

persze.

lépcsőn felfelé. 2x-s testömegindex-szel, háromszoros bicepszátmérővel szemben annyi, de annyi esélyem van.

arról nem is szólva, hogy minek az ököl, ha van más.

talán.

de sötét lyukba, illanó ködbe, beleszólni van-e értelme?

és még mindíg ott álltunk. köztünk székek.

lassan, nyugodtan hátam mögé lendíttem őket. óvatosan karja felé nyúltam.

gyere- kértem.

nem meeegyek! nem érteed, te kuurva!- üvöltötte.

elloptátok a pénzemet! addig nem megyek sehová, míg meg nem számolom!-folytatta.

és a bábuk közben csak meredtek ránk.

blöffölni! csak azt lehet most már. és elindultam a telefonért.

igen. X utca Y szám. igen. nem mozdul, és nagyon zavarja az embereket- de a hang fennakadt a néma telefonon.

de a percek robogtak. már 20 perce nem jutottunk sehová.

vagy mégis? közben büdös kurva lettem. sebaj, voltam már máskor is.

nem tudom, hogyan, mikor, de eljutottunk a lépcsőig. egy rossz lépésnél majdnem rámzuhant.

majd egy lendületes lépést követően elterült az utcán.

de bent, mitha mi sem történt volna.

vagy mégis. jöttek a gag-ek. az "okos" tippek.

ó, a bátrak. a férfiak.

nők? igen, ők is.

életre keltek mind.

és aztán jött a folytatás. de már "csak" hírként.

összeverték az utcán.

mert másnak volt ökle, joga, oka.

valóban. a problémákat így is le lehet küzdeni.

és ők biztosan jól alszanak.

nos, nem mindeki számára lesz ez a nap egy újabb unalmas hét kezdete.

sokan várják majd izgatottan, hogy elfogadja-e a T.Ház azt a törvényjavaslatot, miszerint törvényileg is több előjogot élvezhetnek az éllettársi viszonyban élő emberek.

mert ezúttal talán azon liberizációs folyamat is meglendül, ahol az azonos neműek sem lesznek diszkriminálva.

talán kevesebb lesz a muszáj- és látszatházasság is.

csak a holnap messze még.

meg az azt követő évek. 

- hidegben csöpögő orrom állapotával; zsebkendő hiányában

- pattanással a homlokom közepén; pedig hol van már a pubertáskor?

- egymásra/-ba mászó emberek látványával; pedig étteremben ülnek

- a folyton meglévő lelkiisemeretfurdalásommal; pedig szinte soha nem mondtam/ok nemet

- az ostobán átlátszó hazugságokkal; pedig az igazság sokkal rövidebb

- a nyakamon lévő ünnepel; pedig illene várakoznom rá

- az öttalálatos várható nyereményével; pedig nem is olyan sok

- azzal a számtalan hamis ígérettel, amiről tudom, hogy az; és mégis elhiszem

- egy rahedli képpel, amit szelektálnom kéne; de milyen alapon?

- egy rakás könyvvel, miket olvasás végett vettem; és mégsem olvastam el eddig

- állatmániámmal; pedig már így is van éppen elég

- azokkal az órákkal, mik miatt lekések bármiről; amik tuti csak egyszer voltak

- az eszem és az érzelmeim közt tátongó szakadékkal; pedig tudom, hogy nem úgy kéne

- az üres órákkal, melyekbe annyi tartalom lehetne; de tiltják a szabályok

- a lányom szerelmes fájdalmával, pedig ismerem az érzést

Groteszk dolog innét, a meleg szobából visszagondolni egy transzformátoron látott plakátra.

És olykor nevetségesnek érzem magam a kezükbe adott pár száz forintért, a süteményekért, a nyári hőség egy-egy fagylaltjáért.

Csak ennyit tehetek.

Csak ennyit tehetek?

Az embereket, mintha odaszögezték volna a vöröslő, puha bársonyfotelekbe.

Senki nem mozdul.

A vakító fehér vásznon még futnak az utolsó sorok.

A hangfalakból még harsog a kísérő zene.

Aztán lassan megindulnak a kijárat felé.

Maguk mögött hagyják a kövek alá temetett test látványát, a vaslépcsőn lefolyó belek mélybarna tekervényeit, az asztalon lilásfeketévé dermedt vesedarabok árnyékát, a mellkasba döfött kés felkiálltó jelét, a takonnyal egybefolyt könnyek döbbenetét, a fémgyár fülsiketítő zaját, a megkövült szépséges lávafolyban csillámló víz tükrét, a lassan aláhulló cigerettahamu földet érő apró szürke pontjait.

A döbbenetet, a brutális élményt.

Az előtérben elvegyül a némaság, és a zsibongás.

A pulton cukorba ágyazott édes mandulaszemek csalogatnak.

Éhes vagyok.

De nem kellenek a finom falatok.

Átszédelgek az autók között.

Csak haza mennék.

A lépcsőfokokat magam mögött hagyva egyre közeledem a kocsonyássá dermedt bableveshez, a fokhagymás hús megmaradt darabjához.

Kezemben remeg a kanál. A lábam reszket. Le kell ülnöm.

Majd számhoz emelem a teli kanalat, és nyelek. Lassan.

Hiába, az éhség csalfa érzete nagy úr.

Sokkal inkább ezt emésszem, mint a múlt percek látványát.

Még most is érzem az öklendezés iszonyatos félelmét. Csak megússzam.

Nem. A filmet semmiképp, hiszen azt látni akartam.

A bosszú ura nagyot ütött.

E gondolat mentén: mindez valahol ott kezdődik, hogy ha valami disznóságot követek el, azt felvállalom.

Igaz, az én disznóságaim pitiánerek. Nem is nagyon van súlyuk, ebből adódóan következményeik se nagyon.

Mondhatni; könnyű nekem.

Ezen túlmenően: szerintem az egyfajta érettség jele (személyiség) is, hogy az elkövettett dolgokat felvállalom. Meg tán még a puca meg a vér szintet is igyekszem tartani.

Nade!  Aki kirakatban van, annak azért lássuk be, nem ilyen egyszerű.

Aki ottan tagad, annak bőven van mit tagadnia!

Mert, ha nem tagadna, nem csak betyárbecsülete lenne, meg vér ahol kell, de még a történetek is rövidebbre vehetőek lennének. Aztán annak a rizikófaktora is csökkene, hogy valaki/k elkezdjenek az ember múltjában matatni.

Talán még meg is lehetne úszni, amit kell.

Mert minnél hevesebb a tagadás, annál nagyobb konc az azoknak, akik az ellenkezőjét hivatottak bebizonyítani. És ha sikerül, mert van mit, akkor a bukás is sokkal nagyobb.

Hát akkor nem lenne ésszerűbb azon elgondolkodni, érdemes-e tagadni, másra mutogatni, mentegetődzeni?

Pláne, ha a nagy nyilvánosság előtti pozicióról van szó.

Persze bizonyos berkeken belül szinte munkaköri kötelesség a tagadás.

Nem csak a titoktartás.

Szegény emberünkre most nagyon utaznak az álnok rosszakarói.

Áldozata lett ő a saját feddhetetlenségének, szupertiszta tisztogatási manőverének.

A bibi ott van, hogy vele mindíg van/volt valami.

Vagy tök részegen ment neki a fának (1994.), vagy a saját munkahelyét huggyozta (sicc!) le (1998.), vagy autókat tör rommá (2007.).

Ez utóbbinál még áll vagy bukik a szitu. Majd a viszgálatok kiderítik, hogy ki is a hunyó. Annyi sunyi összeesküvő van. Talán tényleg csak egy hasonmás ragadta meg a kormányt.

Csak csendben jegyzem meg: ha tényleg ellopták az autóját, akkor nem az lenne logikus, hogy azonnal feljelentést tesz, megelőzve az esetlegesen kialakuló szituációt? Akár még mobilon is kivitelezve a dolgot, mert a vizsgáztatás szent kötelessége mindennél előbbre való lévén, biztosan nem volt ideje azt személyesen megtenni. Tényleg annyira megzavarodott volna, hogy ez eszébe sem jutott? Vagy suszter mezítláb?

Nade, a körbevizelésnél esélye sem volt tagadni. Mert azt a kamera is fogta, hogy nem más markolászta hímtagját, s irányzékolt rosszul, áztatva így az nagy dillentáns a rendőrpalota feddhetetelen falait.

Van egy mondás: ahonnét eszünk, oda nem szarunk! Vagy mégis?

És biztosan az alteregója az is, aki folyamatos deliriumban rója a hivatal folyosóit, terrorizálja a munkatársait. 

Meg az is biztosan más, aki......

Lehet, hogy igaza van.

Nem is ő, hanem a másik énje volt.

Szegény! Lehet, hogy csak gyógyítani kéne, és nem üldözni?!

Chan-wook Park

ismét egy film, amit tőle, biztosan nem fogok kihagyni.

szinte lassan elemészt a vágy.

annyi minden van.

annyi mindenről nem tudok.

s még többről sosem fogok.

nincs bennem tudatosság, hogy még is mi mindent akarok.

vagy mégis?

igen, mindent!

nem vágyom hosszú életre, de abból rögtön többre!

mert ha egy van, és ha még oly hosszú is, igen csekély.

semmire nem elég.

tán a mohóság a vesztem.

s épp ezért a sorsom int önmérsékletre.

időm, bár tengernek látszék, kevés. szinte semmi.

aludni kéne. jó sokat, hogy aztán legyen munició a továbbhoz.

de ki tudja, meddig még a holnap?

és azt is miként majd?

itt ülök a gép előtt, magam mögött hagyva a munkás tegnapot, mi folyvást áthajlik a mába.

beszélek magamhoz: menj, feküdj, hátadat hiábavalóságok miatt tompa fények közt ne görnyeszd!

jó.- mondom én.

de sunyin lapulva, még maradok.

helyben utazgatom.

s lám, ma sem tán hiába:

tegnap éjjel, miközben a nagy tömör fakaput készültem becserkészni dermedt végtagjaim közt a kulccsal, látom ám, valakik nagy szorgosan matatnak a ház előtt lévő kopasz fák ágain. ügyesen tallabilléztek az emelőkosárban.

munkálkodásukat néztem egy darabig, de nem igazán tudtam kivenni, min is ügyködnek ily szorgosan, ahelyt hogy otthonukban a jó meleg szobában fordulnának másik oldalukra.

madárfészket biztos nem renoválnak, az őszi metszés ideje is lejárt már. talán a vezetékeket regulázó gallyakat nyesegetik?

aznap éjjel ez nem derült ki.

na, de ma éjjel!

már ahogyan a busz közeledett a megállóhoz, láttam; itt valami nem stimmel!

de nagyon nem!

mintha fényesebbek lennének fejem fölött az ágak.

hát persze!

hiszen már öltöznek a fák. ünneplőbe.

és milyen jó, hogy azt a nagy, hosszú körútat épp nállunk kezdik el ékesíteni!

kicsit VIP-esnek is érzem magam tőle.

csak azért fejbe kólintott a dolog.

már ennyire elszaladt volna az év?

hová rohan ennyire?

ígértem Neki, hogy írok.

már napok óta halogatom. egymásba ömlő szavakat készülök "papírra" vetni.

de elébb tán szántani kéne.

kivetni a gyomot, miktől már nem férnek el, mik útra kelni vágynak. felé.

meg fáradt is vagyok.

persze erőt kéne venni magamon, levetni a testi lomhaságot.

érzem, tudom; fáj Neki valami nagyon. gondolok Rá sokat. tán tudja is.

vagy csak reméli?

bizonyosság efelől talán, ha mégis szavak ruháját adom gondolataimra.

de mégis melyiket?

a banálisan hessegetőst: á, hidd el, hamarosan jobb lesz!  úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna!

de azokban vacognának.

arcát, mosolyát sosem láttam.

gondolatait is csak alig ismerem. annyira csak épp, mit magától, magából adni kívánt.

mondhatni : nem is ismerem.

akkor meg miért?

mert érzem, szüksége van rá.

neki küldöm hát Márai Sándor Füveskönyvéből:

A változásról és a reménységről

Az élet - néha így érzed - csaknem elviselhetetlen. Sorsforduló és korforduló pillanatában élsz, mikor minden reng és változik, a hagyományok, az erkölcsi törvények, az ismert életformák. Mintha már nem is házakban laknál, hanem az élet őserdejében, ahol állandóan zeng az ég és dúl a vihar. S a változásban reménykedel. Bízol abban, hogy egyszer hamuvá ég a szívekben minden indulat, a pernye és a keserű füst, mely a szívekben terjeng, eloszlik. Megint napfény hull az emberi tájra. A tenger kék lesz és a fák gyümölcse illatos. A változás elhozza a békét.

mert azt kéne szorongatniuk!

ahelyt, hogy a másokét rángatják sok lyukkal beljebb!

egy gyors matek ( pedig utálok számolni!)

kb.4350 Ft x 4000 fő x 12 hó = 208.800.000 Ft/év

hogy mi a ménkű ez?

az elvont kormánytámogatás hozzávetőleges mértéke, amely 4.000 fővárosi nyugdíjast; 60 és 65 év közöttit érint.

ennyivel kell majd többet fizetniük jövőre, a mostani bérletük áránál + a kb. 25%-os áremelés.

és csak egy évre vetítve, mert ha valaki épp jövőre lesz 60, akkor neki még legalább 5 évig kell a kiszámíthatatlan infláció mértékével növelt mindenkori éves különbözetet megfizetnie.

jelen helyzet szerint.

akkor még hozzá sem vettem azt az esetet, amikor a sokat emlegetett éjszakai járatok megemelt tarifáját is hozzáadjuk!

akkor végül is mennyi az az annyi?

nem számolom, mert már így is sok!

nagyon sokk! és a többi - őket ( is) érintő - emelésekről nem is szóltam!

hogy hol kapnak még levegőt? lassan már sehol.

lenne rá megoldás, persze!

tanyára az öregekkel!

ott aztán se gázszámla, se csatornadíj, se BKV bérlet. orvos se nagyon, úgy hogy vizítdíj se sok.

amúgy is számos olyan település van, ami elnéptelenedett az utóbbi években.

hát majd most benépesülnek! hajléktalanok mellé bezsuppoljuk szépen az öregeket, akik viszik a kicsi kis nyögdíjukat, oszt majd eléldegélnek ott csendesen, mert még a kutya se nagyon ugat rájuk.

aztán, mikor már olyan jó nagyon messzire lesznek, ahonnét hangjuk is alig hallik a jó nagy bársonyszékbe süppedve/süllyedve tiszteletdíjukat számolgató ( "Ennyit keresnek ők!" címmel) honatyákhoz/anyákhoz, na akkor lesz majd minden nagyon jó!

Café Lumiere

2007.11.18. - vasárnap 23:25

Kohi jikou /  rendező: Hou Hsziao-hszien
japán-tajvani filmdráma, 2003,
A japán filmtörténet egyik legnagyobb alakja, Ozu Jaszudzsiro életműve inspirálta Hsziao-hszien Hou poétikus filmdrámáját, melynek főszereplője egy japán riporterlány, aki magányosan él a nagyvárosban. Folyton utazik, élete jó részét vonatokon tölti. De mindegy hol van, mindenütt magányos. Gyermeket vár, de nem akar összeköltözni az apával, és már a szüleivel is kevés dolog köti össze. Mindennapjai nagy tragédiák és izgalmak nélkül zajlanak, de az igazi boldogság és a felszabadult öröm is kerüli. Hou filmdrámája a japán fiatalok életének mindennapjaiba viszi el nézőit, melyet nemcsak a Japán Filmakadémián, de az Isztambuli Nemzetközi Filmfesztiválon is díjjal jutalmaztak, 2004-ben megosztott fődíjat kapott.

további filmjei:  Az élet és halál ideje (Tong nien wang shi 1985.) 138’

A bábjátékos

jó dolog cyberszédelgés közben erre-arra rábukkanni.

foggalmam sincs, milyen hangszer is ez valójában, de az egyszerűsége, a belőle előcsalható hangok számomra egy újabb felfedezést jelentenek

pár éve tán, hogy először halottam Daróczi Csabáról, majd láthattam a diaporámáit.

tetszettek.

a képeit nézve szinte álomszerű látomássá válik a valóság. sajnos az ő munkáiból nem leltem letölthetőt.

 / a diaporáma elengedhetetlen feltétele az önmagában is remek fotó, és a jó érzékkel megválasztott zene /

ha meg már megvette, majd csak lesz valami

csak most jöttem rá, hogy eddig mennyire fittyet hánytak rám.

rám, mint nőre.

vagy épp most estem a diszkriminációs alattomnak áldozatul?

most már végképp elbizonytalanodtam.

mert az ígért ketyere még csak véletlenül sem világos számomra.

mitől női egy GPS?

a színétől?

mert, ha igen, akkor én az a nő vagyok, aki sikító frászt kap a rózsaszíntől; tehát, ha csak ebben a színben lesz kapható, akkor kösz, nekem már sem kell!

inkább veszem majd a feketét, a mostantól tuti masculin fazonnak számítót! és akkor kicsit sem lesz stílusom!?

de akkor nekem nem lesz női navigátorom!  menten sírva fakadok!

legfeljebb, majd kivárom, míg ennek is lesz cserélhető előlapja! mondjuk piros.

azt nem tudom, mert ugye még nem kapható, tehát még nem tesztelhettem, hogy a belsejében van-e elrejtve a nagy titok?

netán a köztudottan létező, női agyra fejlesztett softver segít majd célbajutáshoz?

addíg meg, majd tövig rágom a körmeimet a kíváncsiságtól, és mehetek a műkörmöshöz!

vagy vegyek előbb egy autót?

"mindegy, hogy homok, vagy kőszikla. a vízben mindkettő ugyanúgy elsüllyed"

"ha nevetsz, veled nevet a világ. ha sírsz, egyedül sírsz"

anno, vidéki, elemistakollégista koromban ez volt az a film, aminek megnézése - már ha ugyan kiderült - komoly büntivel járt.

ugyismint kimenőelvonás ( annál nagyobb csapás nem is érhetett akkoriban senkit, mint annak a 2 órának a megvonása), meg már nem is emlékeszem, mi más.

a "gyávák" komolyan felnéztek azokra, akik a kopókként mindenhol jelenlévő nevelők vigyázó szemei ellenére, vállalták a lebukás kockázatát -  mert azért besúgok köztünk is voltak - s még is csak megnézték.

a vetítésre bejutni sem volt egyszerű. korhatáros film lévén, bizony a békebeli jegyszedőnénik nem voltak engedékeny lelkűek, aki gyanús volt, attól elkérték a flekóját. ezzel a hadművelettel óvták a "gyenge" idegzetű sihederek insatbil lelkivilágát. 

a másik tiltott film a "Vasárnapi szülők" volt. mindkető sokáig tartotta lázban a kollégium lakóit. akkoriban igen komoly kultfilmnek számított mindkettő.