Anyámlánya

 
Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Pilinszky János

most, hogy rábukkantam, erre a külünös triumvirátusra, újból felidéződtek azok a filmkockák, melyek  a Fridáról készült filmben pregtek - talán két-három éve, hogy láttam.

felkvaró volt a szenvedélyes szerelme, minden testi nyomora ellenére való élniakarása, a kilátástalan helyzetben is alkotó láza.

ez a kép, úgy ahogy van csúcs!

mert hogy kevés olyan látvány van, ami éjszaka képes engem lerángatni a még oly borzalmas tömegjárgányról.

pláne nem egy épp ily hideg-szeles, télies éjjelen, mint most is.

épp a Királynál húztunk el, mikor valami furcsán zsizsegő kupacot vettem észre a sínek mentén, kb. a busz orra előtt 50 m-re.

apu-anyu, hogy először azt hittem, a BKV-kommandósok akcióznak, és épp az érkező járat elé készülnek bevetni félelmetesre gyúrt testüket, megadályozandó a szabálysértések sorozatát.

aztán meg mégnagyobbra tágultak szemeimben az erek, mikor azok ott, az Oktogon kereszteződésénél helyben toporászva várták a zöld jelzést.

na, nekem is kattant: lelécelek a járgányról, és a villamosmegállóba rongyolok, hátha "rendesebben" is megnézhetem, mi a bánat zajlik itten?

már előre élesítettem a mobilt: segédfény bekapcsol, kicsit rázoomol, majd kéz az "exponáló" gombon.

de oly sebesek voltak, középen egy foszforeszkamellényes vizslával - aki amúgy csakis így lehetett teljes értékű csapattag - hogy minden alapos előkészület ellenére majdnem kiestek a képből.

a színes mellényeken azért jól látható volt a teamjelzés: 6é.

dacára a hideg szélben vacogó leveleknek, én is titkos csapattagá lettem. a látvány ütős volt, mert két megállót én is legyalogoltam a döbbenettől. útközben még hallhattam a szél által felém sodort üde csapatdaluk foszlányait is.

én meg csak battyogtam a körúton, csak úgy, foszforeszka nélkül.

persze biztosan lesznek nehézségek, és nem mindenki számára fog megoldást jelenteni, de mindezekkel együtt hatalmas lépés az összerogyni készülő honi eü-s viszonyokban

már egy jóideje nem sikerül megfejtenem, vajon hol csúsztak el a koordináták?

a cím részben fedi a valóságot. a tartalmat egészben. 

de! mitől esti az az esti, amit éjjel 2-kor vetítenek?

normális mesét ezen időtájt normális gyerek nem néz, mert hogy aluszik.

vagy bagolyszervezetű felnőtteknek retróznának a műsorszerkesztők?

lásd: Duna tv 02.30. Töf-töf elefánt ( Töf-töf a pótpostás című ma "esti" epizódját, meg Lolkát és Bolkát, meg a Nagy Hohohorgászt, meg....)!

meg.....

ha raktak volna rám GPS-t, a villogó pontok alapján azt hihetné a monitort figyelő, hogy az adott jelhalmaz mögött, egy szédelgő ténfereg a világban.

minthogy bizonyos formában ez így is van; nem tiltakoznék ellene.

persze a működőképességhez megvan a szervezettség.  a szükséges szinten. néha azon is túl, de ez nem az adott témához szervesen csatlakozó szegmens.

mára szerveztek nekem barátim egy kis meglepi programot.

mivel csak e helyszínt ismertem, s az időpontot, nap előző szakaszai ezen tényhez lettek szervezve, visszafelé göngyölítős formában.

ja, barátok.

néha elmélázom mit is takar ez az állapot, fogalom. sokféle viszonyra hajigálják rá ezt a "jelzőt". néha általa protekciót remélve, kapva; meg csak úgy, megszokásból, szlengből.

aztán derült égből villámlik a megállapítás: akit annak hiszünk, remélünk, közli: mindenki távol, senki sem érintett.

akkor most vakon olvasás volt?

megállapíttatott; semmit sem értek a világból s talán így is van jól, mert mennél inkább akarnám, tudnám, annál fájdalmasabb.

én megelégszem azzal, ha érzem az életet, a körülöttem lévőket, és a hozzám közel állókat.

de leginkább a barátokat. mert ők egészítik ki önnön hiányosságainkat, tesznek minket majdnem egésszé.

s okoznak nekünk csodaszép pillanatot; mint a Bazilikában ma este megrendzett "A budapesti szinfónikus zenekarokért és énekkarokért" koncerttel, mely a veszélyben lévő hazai zenei életre hívta fel a figyelmet. nem szószátyár, üres dogmákkal, hanem ZENÉVEL!

méltó módon.

na, ezek után kezdődött, jobban mondva folytatódott az én örökös szédelgésem.

hogy mikor, miért és merre indulok, nem tudom.

csak megyek. csak úgy vakon, látszólag minden cél nélkül.

igaz, éhes voltam, és egyébb helyre is erős nyomással bírtam.

legközelebbinek vélt " edd meg, aztán húzz el innen" hely felé haladtomban belestem a nagy üvegablakokon.

bent egy félreeső helyen fital pár, asztalra bakolt cipős lábakkal várta az idő múlását. kicsit arrébb hatalmas arc nézett velem szembe. előtte pult mögött egy biztonsági őr meredt maga elé valamire ( utólag láttam- passziánszozott unalmában ).

beléptem, bár nem számítottam semmire, mert már késő volt.

azt azért láttam, hogy egy kiállítás fényei csapódtak az utcai üvegportáloknak.

a kiírás szerint egyértelmű volt az ábra, de én adva a figyelmetlen érdeklődőt, rákérdeztem arra, amit künn olvastam.

semmi hátsó szándék nem volt mögötte, hacsak az nem, hogy a hatlalmas arca vethetek egy tükröződéstől mentes pillantást.

és legnagyobb meglepetésemre, 3 órával a kiállítás bezárta után minden kérés nélkül beengedett az őr.

furcsa, bizsergetős, meleg érzés volt. a koncert után alig pár perccel még utórezgésnek is vélhető lenne. de az öröm, hogy egyedül, csendben, meleg fények közt nézhetem végig a képeket, nos, ez volt az újjabb "roham" oka.

nem kellett sietnem, mások válla fölött leskelődnöm.

mindenhol fekete szemek. Szerbia, Románia, Magyarorzság szülöttei.

és kifelé jövet még váltottunk pár szót.

így kaptam szavak mellé ajándékba egy kiadványt -miről maga sem tudta, ingyenes-e, mert az irodából hozta ki - mely a nemzetközi emberi jogi dokumentumfilmfesztivál bőséges kínálatába ad bepillantást. 

"Mi végre vagyunk e világba?" Yonderboi

hogy szédelegjünk. látszólag minden cél nélkül, de belső vezérlésre.

Ps: does not count, what you believe of me

évekkel ezelőtt egy vidéki egyetemi klubban láttam-hallottam őket.

fergeteges, bélyegnyalásnélküli extrém élmény volt.

csukott szemmel, hideg falnak dőlve, körülöttem lüktető testek hullámainak időnként hozzámverődő rezgései, jointok különös, nehéz szaga, és a zene: hát igen, ott voltak mind a szeren.

éber álmaik

ma ráfutottam az indexen egy hírre, bár végigolvasni nem volt időm, gondoltam majd később.

de aztán a cikk eltűnt.

pici visszatekintés után máshol nyomára bukkantam az említett történetnek.

a lényeg: egy nagyváros patikájában vallási okokra hivatkozva megtagadják a fogamzásgátló gyógyszerek kiadását, még receptre is. ( hogy lehet anélkül is, az gondolom nem lep meg senkit) - hogy az összes, ebbe a kategóriába sorolhatót is, vagy csak a pirulásat, nem tudni.

azonban még így is felvetődik az a kérdés, hogy az eskü kötelmei ellenére ezt a fajta diszkriminatív hozzáállást mióta gyakorolják a patikák, mert hogy többen is vannak az országban.

azt, hogy kit és mikor, azon belül is: menniyre hoznak nehéz, sőt végzetes helyzetbe a megtagadásos hozzállással, nem moralizálnám körbe. ahhoz nem rendelkezem elég ismerettel.

tudom, nagy kíhivás rejtenek a nagy dolgok.

márpedig egy vonat, az.  vagonostól meg aztán méginkább.

és vannak emberek, kik nem tudván mit kezdeni a technika egyre erőteljesebb térhódításával, annak minden humaoid elemet nélkülöző tényével, küzdenek ellenük saját képességeikhez mérten, minden erejükkel.

mert ész, az nem sok kell hozzá, vagy tán pontosabban; semennyi.

na, jó, azért mégiscsak, mert ugye adott techológiát figyelembe véve, ki kell találni az irányába mutató legeredményesebb tiltakozási formát, és annak volumenét sem árt pontosan meghatározni.

és arra is edzeni kell.

az elmaradhatatlan majdani siker reményében, már zsenge korban lehet gyúrni, edzőtáborozni.

úgyismint keróról szelepsapkát letekerni, szelepet benyomva tartva, levegőt a dizájnolt kaucsukból szabad világnak ereszteni.

majd egy kategóriát ugorva két- és négyüteműeket felbakolni, majd kereküktől megfosztani, lehetőleg minnél többtől.

aztán még egy hatalmas kategóriaváltással jöhetnek a kattogó masinák, miknek kerekeit  naplopók akarták minden érában pumpálni, igen nagy buzgalommal.

és már helyben is vagyunk.

bal sarokban antifeketelászló/-k, jobb sarokban maga a nagy-nagy sínenjáró. a viadal erősen emlékeztet Dávid és Góliát küzdelmére, az eredmény is hasonló.

a motivációk között még csak véletlenül se keressük a vissza-visszatérő tiltakozások elleni ellentiltakozás magasabb dimenziójú gondolati hátterét.

mert az nem volt, nem van, nem is lesz!

a képlet gyöke maga a gigantikus gyökérség!

vergődő testedből kilökted gyűrött testét

s hagytad bőrére alvadni sötét véred

miért?

szenvtelen arccal nézted csupaszságát

süket fülekkel hallgattad zokogását

neked már nem fájt

vajon közös kínotok neked fájt-e valaha?

csend

konok némaság

örökül hagyott perzselő vágy

inkább zártad volna öled szorosra!

akkor most lelke nem szenvedné a vértelen halált

idegen szemekben sem látná fakuló arcának tompa árnyát

mivel erős genetikai teherként cipelem szervezetemben a bonyolult, nehéz, és mondanivalójukban igen súlyos dolgok iránti igényemet - azt, hogy meg is értem őket, nem állítanám - így kiváltképp örülök azon eseményeknek, ahol ezen belső nyomásnak engedve, lényegileg enyhült állapotba kerülhetek. és mert ez is beesett az ablakon, már ezt aztán ki nem hagyhatom.

Joseph Merrick végtelen néma magánya.

nem tudom, hányan hajoltak már le hozzá részvéttel. lehet, észre sem vették.

a körütte heverő, sárguló faleveleket is talán csak a kíváncsiság sodorta arra.

/David Lynch : Elefántember/

a nyár nászágyán hált éjjelek tengernyi gyümölcsének ringó bölcsője, az ősz.

szemérmes szépségét hol a völgyben lassan kúszó ködbe, hol az avar puha halmába rejti.

elfáradt levelek várják az aláhulló gesztenyék pici testét, s éjjel már együtt térnek nyugovóra, s ébrednek a nyirkos hajnalokra.

susogva mesélnek a pöttöm, didergő bogaraknak, kik ijedten keresnek menedéket a közelgő tél elől. ígérnek nékik langymeleg, buja tavaszt.

ha időm van, én mesélek nekik. a város rohanó zajáról, a vakító fényekről, az emberekről.

aztán csak üldögélünk egymás mellett, csendben, nagy-nagy nyugalomban, s belefeldkezünk az aprócska, vakmerően kék szirmok könyed táncába, mit a lenge szellő karján jár.

mikor a sikert és a csillogást látjuk a színpadokon, eszünkbe sem jut, hogy olykor milyen nagy targédiák rejlenek mögöttük.

a világszerte / Las Vegas és New York után a Papp László Sportarénában is látható - okt. 24-28-ig / nagy sikerrel játszott Mamma Mia-ról leginkább az Abba együttes jut eszünkbe. már az előadás címe is sejteti a közös szálat, s minthogy a zenei anyag is az Abba zenéjére épül, joggal.

épp a vasárnapi orgonakoncertre vettem jegyet az Alexandra könyvesboltban, mikor kezembe akadt a Könyvjelző.

gondoltam, majd elolvasom, ha jut rá időm, mert az átlapozáskor már láttam, érdekes cikkek vannak benne:

Lajkó Félixről, akit nemes egyszerűséggel az ördög hegedűsének becéznek,

Kamarás Mátéról, aki már a japánokat is elkápráztatta tenorjával, ami nem kis eredmény ahhoz képest, hogy alig 10 éve még a főiskola padját koptatta,

Szabó Magdáról, ki sokaknak lett kedvenc írója.

és más riportok; könyvajánlók.

aztán valami miatt, az alábbi cikket kezdtem el olvasni.

/ talán, mert könyedséget reméltem tőle, kevésbé odafigyelősigénylőt, mi épp megfelel a tömegközlekedés nyüzsgéséhez/

gondoltam, belinkelem a cikket, de még nem töltötték fel az októberi számot, így kénytelen vagyok begépelni.

még most is kavarognak bennem az érzések.

mit tudunk mi, közönség, a a színfalak mögötti világról?

és itt nem a szűkreszabottan vett, bulvárcuccokra; elhagyott-megcsalt szeretőkre, ellopott ékszerekre, belőtt éjszakák komatómás állapotaira gondolok, hanem az igazi, nemzedékeket, sorsok ezreit érintő, kőkemény valóságra, s magára a történelemre.

de mennyivel jobb lenne azért nem tudni ezekről, mert meg sem történtek, s nem azért mert titkolták/-ják!

szóval ERRŐL (is!):